Irodalmi Szemle, 1975

1975/6 - MŰFORDÍTÓI VERSENY (3.) - Simkó Margit: Császármetszés

— Nem, nem akarok aludni... retteneteset álmodtam ... adják ide a gyerekemet..., nem engedem bántani a gyerekemet... — s ekkor felrántotta a takaróját.

Az évek óta betegek mellett forgolódó ápolónő is megdöbbent egy pillanatra, aztán ügyesen az asszony karjába szúrta az injekcióstűt. Megvárta a hatását, és sietett jelentem az aszisztenshez.

— Meg kellene neki mondani, hogy nem él a gyerek. A fiát kereste, ki akart ugrani az ágyból. Mosit alszik, de meddig? Bocsássa meg, doktor úr, de igy rosszabb, mintha tudná az igazságot.

' — Most hagyja aludni egy órácskát. Aztán felhívhatja a férjét. Engem is szólítson majd, miután felkísérte.

Már alkonyodott, mikor benyitottak a betegszobába.

— Még alszik — szólt csendesen az orvos — de percek múlva felébred. Kérem, szettje össze magát, meg kell neki mondania, hogy a gyerek nem él. Mi ugyan a sajnálatos eseményt csak másnap szoktuk közölni az anyával. Félő azonban, hogy felugrik az ágyból és ez végzetes lehet a számára. Gyermekük többé nem lehet, de — tette hozzá-a megszokott vigaszt — az első az anya élete, ugyebár? A házaséletük kiegyensúlyozott?

— Minden gondolatom a feleségem.

— Ű munkaviszonyban van?

— Iparművész.

— Nagyszerű. Szép foglalkozás. S a gyakorlat azt mutaitja, hogy a dolgozó asszonyok fegyelmezettebben, könnyebben elviselik a megrázkódtatást...

Az asszony megmozdult. Karsai leült az ágy melletti székre.

— Magdikám — fogta meg gyengéden a kezét —, nézz rám, szívem, most már iminden rendben van, egészséges leszel újra. A doktor úr mondta, hogy néhány nap múlva már haza is jöhetsz... meglátod, milyen boldogok leszünk. Tudod, ilyen nehéz szüiés után a gyerek sem lett volna egészséges.

Kimondta. Aztán segítséget várva fordult az orvoshoz. — Ugye, doktor úr?

— Fennáll a valószínűsége, hogy valamelyik fontos funkcióval bíró ideggóc megbénul, és testi vagy szellemi nyomorékká válik a magzat. Kérem, engem várnak a betegeim, most egyedül hagyom a feleségével, öt percet engedélyezek. Jöjjön, nővér.

Kí.rsai letérdelt az ágy mellé.

— Magdikám, szerelmem, most már minden rendbe jön. Fontos, hogy te megmaradtál. .. Elmegyünk a tengerhez, úszunk majd nagyokat. Most már megtehetjük, kezemében van a kinevezés. Magdikám, egyetlenem, ugye nagyon megkínoztak? De mindent •el fogsz felejteni, mert én szeretlek, nagyon szeretlek... még soha így nem kívántalak. — A fejét odafektette az asszony mellére.

Az asszony lehunyta a szemét. A szavak messziről szóltak. Tenger... kinevezés ... kívtnlak... Ű megváltó, egymásrataláló zokogásra várt. Sikítani szeratett volna, íel- tépni a sebét, megkeresni a pihegő kis testet... aki csak neki hiányzik, s akit elrabollak tőle ... Kispisti... lassan kinyújtota a karjait, megkereste a mellén nyugvó fejet, átkarolta, és ősi mozdulattal ringatni kezdte a sose volt, sose lesz magzatját.

— Képzeld, Magdi — mondta Karsai —, a műtő ajtajára az van írva, hogy „idegeneknek belépni tilos”, és kint kellett maradnom, mert idegen vagyok. Ehhez mit szólsz?

Az asszony torkából különös kacagás tört elő.

— Idegen? Idegen ... idegen ...

— Tudtam, hogy ezen mulatni fogsz — mondta a férfi elégedetten.

Még öt perc sem telt belé, mikor az orvos visszatért, maga előtt engedve a nővért, ■aki egy csésze teát hozott.

— Most hagyjuk a fiatalasszonyt pihenni, de holnap, bár nincs beteglátogatás, engedélyezek egy rövidke látogatási időt. A gyakorlat azt mutatja, hogy ez igen megnyugtatóan hat a páciensre.

Kersai homlokon csókolta a feleségét.

— Aludj, édes. Holnap hozok neked orgonát. Már kinyíltak, — mondta, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót.