Irodalmi Szemle, 1975

1975/6 - MŰFORDÍTÓI VERSENY (3.) - Moyzes Ilona: Ahol meghaltak a fák

— Szomorú gólyamadár ... — toldotta meg a vénasszony.

— Már hogyne lenne szomorú, mikor a faluban sem boldog, sem boldogtalan asszony többé. Szegény, nagyon fölöslegesnek érezheti magát ebben a faluban.

— S nehezen változtat helyet, akárcsak mi... suttogta az anyóka.

— De te városi vagy, öcsém, nem értheted. Nem érted te azt, öcsém, hogyan is érthetnéd —, folytatta az öreg reszketeg hangján.

— Még valamennyi fájuk megvan... — motyogta ő feleletképpen, csakhogy mondjon valamit.

— Azok még megvolnának... — szólt komoran az öreg.

— És hogy kivirágzottak... — mosolygott az anyóka. — Mintha puha, mosott gyapjút szórtak volna rájuk.

— Olyanok, mint az anyjukom volt, mikor esketni vittem. Búcsúzóra öltöztek fel így. Ez idén őket is kivágják.

— Kivágják? — kérdezte ő ijedten, mintha valami érthetetlen dolgot mondott volna az öreg, amit ő sehogysem tud felfogni.

— Ki hát, kivágják valamennyit. De te ezt nem értheted, öcsém, hogy is érthetnéd,

— üvöltött az öreg s a szeméből vészjósló, sötétszürke, elnehezedett felhők nyomultak a föld felé.

S ö hiába várta a villámot, mely kettéhasítja az eget.

A felvégen, a falu felett a papiak sárgállott, de neki már nem volt szüksége a tisz- teletesre.

A fákat méhek zümmögték körül, gyűjtötték a méznek valót. A' szél megérintette őket s a szirmok hullani kezdtek nesztelenül, pilleszárnyon. Kergetőztek, mint a hó- pihék. Amikor elfáradtak, lehulltak, s rózsaszínbe hajló puha sziromitestükkel borították az elhagyott rögöt.

— Tavaszi szőnyeg, az utolsó sziromágyak a halálra szánt fák alatt... — gondolta ő, s lehorgasztott fővel ballagott az autója felé.

Bizony, ennek már három éve.

Boldogasszonyfalvát nem a szél és a csend uralja, hanem a víz. Az ő portáját is.

Fölöttük csónakok siklanak, keresztül-kasul hasítják a vizet, szelik, barázdálják, mint hajdanán a paraszt ekéje szántotta odalent a földet.

Csak a hegyek büszkébbek a kelleténél. Napkeltétől napnyugtáig a tó vizében nézik arcukat.

A nagy vizet Liptó tengerének nevezték, ö inkább azt mondaná: tükör. Liptó tükre. Igaz, furcsa tükör, mert az ő földjének arcát eltakarja, s vele együtt az övét a mélybe húzza.

A pipája régen kialudt, rongyos papucsából kikandikáló lábujjai meggémberedtek, csak a szemközt levő hársfa levelei zizegtek a tavaszi szélben.

De ő nem hallotta. Hogyan is hallhatta volha? Emlékei teljesen elfoglalták.