Irodalmi Szemle, 1975

1975/6 - MŰFORDÍTÓI VERSENY (3.) - Simkó Margit: Császármetszés

Simkó Margit

császármetszés

... 141 ... 142 ... 143 ... 144 ... 145

Tovább nem mehetett. A száznegyvenötös ajtó volt az utolsó. Így hát visszafordult.

... 144 ... 143 ... 142 ... 141 ... 140

A klinika hosszú, fekete-fehér kerámiakockás folyosója végeláthatatlan sakktáblához hasonlított, és ő játékosan csak a fehér kockára lépett.

... 141 ... 142 ... 143 ... 144 ... 145

Szülőszoba — olvasta már ki tudja hányadszor a 145-ös ajtó zománcozott tábláján, alatta pedig a felszólítást: „Idegeneknek belépni tilos!” A hatalmas szárnyasajtón nem volt kilincs.

Nagyképűség — gondolta. Kezét zsebébe süllyesztette, és érezte, hogy nyirkos és hideg a tenyere. Micsoda lehetetlen hülyeség, hogyan lépjen be egy idegen a kilincs nélküli ajtón? Szóval én idegen vagyok — elmosolyodott —, ez lesz az első dolog, amit elmondok Magdinak... képzelje asszonyom, én, aki már három éve élek magával, aki jobban ismeri magát megboldogult szüleinél is, az ő szemükben idegen... milyet mulatunk majd rajta.

Ránézett a karórájára, aztán a folyosó végén függő túlméretezett villanyórára pillantott.

— Rettenetes, hat perc múlva tizenkettő... Már két órájá van benn Magdi.:. hát mennyi ideig tart az ilyesmi?

Türelmetlen lépést tett az ajtó felé, de szemébe ötlött a hidegen fénylő zár, és íjra megindult a fehér-fekete kockákon.

Reggelizés közben az asszony letette a csészét és megsimogatta erősen kidomborodó hasát.

— Kispistinek nem ízlik a tea — mondta. — Rugdalózik.

— Szalonnát akar — tolta oda felesége elé a tányér pörzsöltet Karsai —, húsevő, akár az apja. — Aztán ránézett a feleségére, akinek arcán a mosoly kínos fintorba torzult. — Rosszul vagy? Talán már világra kívánkozik? — kirúgta maga alól a széket —, Hívom a klinikát...

Az asszony arca közben kisimult.

— Még tíz napig kell bírnia a dutyiban.

— És ha előbb jön? Mondják, hogy azt nem lehet kiszámítani.

— A lányok pontosak, de ez a fiú — kacagott az asszony. — Tudod jól, nyáron napszúrást kaptam, télen meg hóemberré váltam a tá'lálkahelyeinken, mert mindig késtél. Az após még az esküvő előtt figyelmeztetett, hogy a fiának két alapvető hibája van: idejében el kell előle húzni az ételt, mert különben degeszre tömi magát, és hogy mindig elkésik. De én kitoltam veled és megvártalak.

— Ne vicceld el, Magdi, mondd, menjek vagy maradjak?

— Nyugodtan mehetsz, Pista. Egész éjjel rugdalózott és most aludni fog. No nézd

— s azzal odahúzta férjének kezét szétnyílt pongyolája alá —, hogy piheg az édes. Lámcsak, együtt van a szent család ... jaj, már megint kezdi!