Irodalmi Szemle, 1975
1975/6 - MŰFORDÍTÓI VERSENY (3.) - Moyzes Ilona: Ahol meghaltak a fák
megbolondult a nép. Az meg úgy van, hogyha az egyik a kútba ugrik, a másik azt hiszi, hogy neki is bele kell ugrania. Az öreg tiszteletes is emellett volt, de nekünk a város kellett. Egy ideig elnézegettük ráncos, bütykös kezünket s úgy gondoltuk, ideje lesz lemosni a százados trágyaszagot róla. Hát azt le is mostuk, nem mondhatom ... Élveztük a vízcsapot, mert csak meg kell csavarni, oszt folyik a víz hidegen, melegen, ahogy tetszik. Fürösztöttük az új lakást, az ablakokat, a parkettet. Jómagánkat is. Oj függönyöket vásároltunk, szőnyeget, kanapét. Mert az öreg ágyak hém illettek bele az új otthonba, de még a jő háziszőttas sem az új parkettre. Amúgy istenigazában kifosztottuk az üzleteket. Még hírmondónak sem maradt semmi. Ha az egyik szomszéd kitalálta, hogy még ez kéne, futott utána a másik, az is szakasztott olyat keresett. Az öreg holmit meg tűzre vetettük. Ott égett el az udvarokon egy halomban, akár itt is hagyhattuk volna, kár volt a fuvarért. — Hát nem örülit, hogy öregségére úgy felvitte Isten a dolgát? Oj lakásban új bútor, meleg víz a fürdőszobában? Az öreg elnézett a feje fölött, aztán csüggedten legyintett. — Á... nem nekünk való ez, öcsém. Amikor itt görnyedtem a föld felett naphosz- szat, nem tudtam, mi a derékfájás. Bezzeg az új fekhelyemen...! Jobbra-balra forgolódom éjszaka és az öreg ágyamra gondolok. Az jő puha volt... Meg aztán itt van a televízió is, hogy a ménkő vigye el. Kell is nekem az ilyesmi. Bemondja az időjárást, de mindig fordítva esik dolga. Mi öregek tudtuk azt anélkül is, a szelek meg a fellegek járásáról, s alig esett meg, hogy tévedtünk volna. Most meg, ha ilyesmiről beszélek, hát kinevetnek az unokák... Meg ricsajt is csinálnak eleget. — Azért jár ki a faluba, ugye, mert itt csend van? — Hát jó a csend. Én szeretem. De nem az ilyet. Szomorú csend ez, halottaknak való. — Mégsem tud tőle megválni. — Nem ám, de nem a csendtől, öcsém, hanem ettől e! Korát meghazudtoló mozdulattal hajolt le, s egy szempillantás alatt telemarkolta tenyerét földdel s ott rázogatta az ő orra előtt. — Ezért! — ismételte mint a megszállott s ingerültség futkározott a hangszálain, s a szemébe felhők telepedtek. Vészjósló, sötétszürke, elnehezedett felhők voltak. Őt váratlanul érte s hirtelen az égre nézett, villámot várt,, mely ketté hasítja az eget és záport hoz. — Ezért, — suttogta most már tompán, s a hangja lehullott a fűszálak közé. De lehet, hogy a könnye volt, amely kövéren gördült alá ráncos arcán. — A tenyeremmel morzsolgatom naponta. Simogatom, cirógatom, a bánatommal öntözgetem, mert szégyen ide, szégyen oda, kell a ganéjszag. Csakhogy tehénnek, juhnak nyoma veszett! Hosszú az út idáig a várostól, de azért mi, akik életben maradtunk, eljövünk, szinte naponta. Valami traktor mindig akad. Az egyik helyről a másikra vánszorgunk, mintha önmagunk árnyékai lennénk. Beültetünk ezt, azt, nem is azért, hogy teljen a kamránk... nem sok kell már nekünk, nem bizony... De a rög, az kell, és csak ez a rög kell, nem más. Jobban, mint a kenyér. Azt megvesszük a boltban is, de ezt nem vesszük meg, öcsém, nem tudjuk elszállítani temetőnek. — Ügy ám, a városban meg csak civakodunk, — szólalt meg mögöttünk egy anyóka. Nem vették észre, csendesen jött, a puha föld felfogta léptei hangját. — Az is igaz, —kapcsolt rá az öreg. — Ráadásul meg sem férünk. Mintha napfogyatkozást gondolt volna ki számunkra a mennybéli, egytől' egyig mogorvák vagyunk, harapósak. A kutyáink helyett mi ugatunk. Köszönni is elfelejtünk egymásnak. — Kiszorult belőlünk a nap, bizony kiszorult,, — toldotta meg az anyóka. — Látta a házak előtti padkákat? Esténként ott hánytuk-vetettük meg a világ dolgát-baját, megértettük egymást, segítettük, most meg ... ajjaj... — Két lakója maradt a falunak — szólalt meg újból az öreg s nagyot rántott zsírtól fényes, színehagyott kalapján. — No ... o ...? — figyelt föl ő meglepetten. — A felvégen az öreg pap, az alvégen meg... Vagy nem látta? A falut megelőző réti pocsolyáhan egy satnya gólyamadár álldogál. Felborzolt tollal, egy lábon és egyedül. Ott van, amióta csak megjött. Lehet, hogy neki is elpusztult a párja bánatában. Lerombolták a fészkét, mint a miénket;