Irodalmi Szemle, 1975
1975/6 - MŰFORDÍTÓI VERSENY (3.) - Moyzes Ilona: Ahol meghaltak a fák
Moyzes Ilona Egy férfi ül a pádon. Nem éppen ünneplőben, soha nem szerette az ünneplőt, úgy kell ráerőszakolni, ha már valóban kikerülhetetlen. Dehát minek is az? Se dolgozni nem lehet benne, se pihenni. Lám, most is kikandikál a nagy lábujja a papucsából. Na és, akinek nem tetszik, ne nézzen rá, de a nagy lábujjának jólesik ez a kis szetiőz- ködés, bíz’isten jólesik, s a többi nem érdekes. Ügy látszik, nemcsak a tüdő szükségül a levegőt, de a lábujja is, a könyöke is, sőt... Legszívesebben lehúzná felső testéről a szakadozott pizsamát, de gyéren süt a nap. Itt, a hegyek alatt fukar volt mindig a nap. De a szél nem fukarkodik, nem ám. Végigmaszírozza az öregségtől megpuhult izmait, mint a városi gőzfürdőben szokás, fürdőzés után. A szemben levő hársfát is megfésülgeti. Lám, jobbra, az orra előtti kis dombocskán,, az öreg feszület mellett ez az egyetlen fa. Mögötte színtelen dombok húzódnak. Sziv- sorvasztóan színtelenek. Bántó ez a fakóság. Nem neki való. Ez egy kissé mindig elszomorította, ma valósággal elcsüggeszti. Igaz lenne, amit mondanak, s amit egy idő óta maga is kezd sejteni? Mert a rokonai ritkán jönnek látogatóba, az ismerősei meg, akik egyszer látták új lakhelyét, majdnem hogy elkerülik. Be kell látnia, a szépségre szomjas lelket valóban nem elégítheti ki az eléje táruló látvány. Kopárak ezek a dombok, szürkék. Liptó varázsa ottmaradt a régi udvaron, a kertekben, a véget nem érő fűzek között. A Vág partján, az álmok világában, ahol lepkék kergetőznek és vidám halak ficánkolnak a folyó habjai között. Hát ottmaradt... Az öreg ház verandáján anyja hangját hallja, amint tortasütés közben énekel. A szél fölkapja, ezüst csengetyükké formálja a hangot és szétröpítf a levegőben, ahol összeütődnek, társulnak, mint a gondolatai vagy az emlékek. Hej, ha most itt volna! Megsimogatná a fejét, mint gyermekkorában s nem sodródna a magány örvényébe, melynek irányát nem ismeri. Méghogy az anyja! Régen kint fekszik a temetőben, s a halottak keze nem mozdul simogatásra. Igaz, már az ő fején is gyérül a hajdan dús hajzat, az évek elrepültek, mint a vándormadarak. Milyen furcsa, hogy az anyja kezére gondol az ő korában.Ogy látszik, a vágyak sincsenek korhoz kötve, mint ahogy semmi sem. Most is... Mintha nem is ezen az újonnan összeeszkabált kis fapadon ülne, hanem a régi ház szellős verandáján. Ogy érzi, a háta mögött kereszt- betett lábakkal, bal könyökét jobb tenyerébe helyezve öreg édesapja pipálgat, hosszú tajtékpipájából bodros füstkarikákat eregetve. Igen, igen... úgy érzi, hogyha hátranézne, tekintetük segítséget kérőn és biztatón egymásba kapcsolódna. Szavak nélkül is megértették egymást. Tekintetük az egymásbanézés képkeretét jelentette náluk. Nagyokat sercintett az öreg. Szinte a dobhártyáját súrolja a sercintése most is. Az idő nem ásta meg árkát körülöttük. Olyan közeli minden. Pedig hát harmadik évtizede, hogy a kutyája mellé temették. Azóta az ősi fák koronái közt keresgéli a kedves arcot széljárás idején, az apró esőcseppek hullása közben, amint egyhangúan csapkodják az óriás fák leveleit. De mi az, hogy keresgéli? Még mindig jelen Időben beszél... Olyan, mint a gyógyíthatatlan beteg, aki a tegnapban él, ajnikor még egészséges volt. Hiszen a fák is meghaltak azóta. A szavakat egyik helyről a másikra rakosgatja a szájában, aztán tagolva, darabosan és hangtalanul hörgi: meghaltak... Századok ahol meghaltak a iák