Irodalmi Szemle, 1975

1975/6 - MŰFORDÍTÓI VERSENY (3.) - Moyzes Ilona: Ahol meghaltak a fák

■vajúdását, tavaszait, teleit szívták magukba. És most nincsenek. Sudár testük felnyö- gött, amikor a földre zuhantak. Nehéz emberi sírás volt, amit fűrészelés közben hallattak. Jano ijedten nézett össze Ondrejjel. Aztán valami kifogást motyogtak és a fűrészt, baltát otthagyva elmenekültek. Lóhalálában hagyták maguk mögött az országutat. Körülötte elfeküdt a csend, de az említett hangok sokáig betöltötték a hangtalan teret. Jól ismeri ő Janót, nem valami érzékeny természet, egész életében a fákat vágta. Nem is idegbeteg, tehát a képzelgést sem foghatja rá az ember. S olyan, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Igaz, hogy a temető fái voltak... Az apró családi sírkertet övezíték. Hajmeresztő valószínűtlenségnek tűnt akkor. Ma már egészen reális magyarázatát tudná adni. Ha ugyan reális. Annyi szent, hogy egy másik fordulat is megdöbbentette. Mert amikor a sírokat bontani kezdték a Váhostav munkásai, a saját sze mével kellett látnia, hogy elődeinek testét valósággal felették a fák. Gyökereik ráfo- nódatk a csontjaikra. Ölelték őket, magukba szívták testük minden porcikáját, a csontjaikból is alig hagytak valamit. Nem tévedett hát éveken át, amikor anyja, apja, nagyszülei és a kis Elza arcát kereste lombjaikban, ahol ők beszélgettek. Hogy is ne, hiszen eggyé váltak a fákkal, bennük éltek tovább. Meg tudja hát érteni, hogy felsírtak, amikor a fűrészek törzseikbe vágtak. Kettős halál volt, döbbenetes ...

A Váhostav megtisztelte a halottakat, mindegyikük számára kiutalt egy faskatulyát koporsó címén, de még ezek is nagyoknak bizonyultak, mert csontjaikból alig maradt valami. Elszállította őket az andicei temetőbe, de az apjának nem nagyon tetszhetett a helyváltozás, mert új lakásában aznap éjjel irtózatos ramazurit csapott. Jano a fák törzseit eladta a lemezgyárba, s most mi tagadás, sokszor kétségei támadnak: vajon valóban a temetőben nyugszanak-e, vagy a lemezgyárban őrlődnek és furnérrá préselik, gyalulják őket?

Egy bizonyos: az öregnek valami nem volt az ínyére. Lehet, hogy éppen ez a szerencsétlen lemezgyár. Mert hát neki is lehetett volna annyi esze, hogy a fákat ő maga dolgozgatja és védőfalnak használja föl a manzárdban. De ő oda ajándékozta őket Janónak, ahelyett, hogy kifizette volna a bérét. Nem volt ildomos cselekedet, belátja. Most aztán kétségek gyötrik. Mert az apja azon az éjszakán, ej, ej... Ha valakinek elmondaná, ráfognák, hogy becsavarodott. De a cseléd tudja: hallották az ajtónyitoga- tást, a lépteket. Éjnek idején... sőt, pontban éjfélkor. Ha csak maga hallotta volna, akkor másnap elhiteti magával, hogy csak képzelődött. De a felesége beszaladt hozzá s az ágya szélén kuporgott hajnalig. A lányai szintúgy, villanyfény mellett ülve várták be a hajnalt. Három óra körül aztán minden szépen elcsitult. De ő már nem tehetett semmit, s a manzárdba idegen faanyag került védőfalnak. Ö hiába keresi bennük az apja arcát. A temetőben is csak szellő meg — kakukkfű.

— Dicsértessék a Jézus Krisztus! — szakítja félbe valaki a gondolatait.

Az úton öreg anyóka csoszog el előtte. Hosszú fekete ünneplője a bokájáit verdesi. A szomszéd faluba ballag szentmisére. Mintha semmi sem változott volna. A fekete szoknya ráncai redőkbe gyűrődnek s avítt gombok szorítják össze aszott keblén a prusz- likot. A pruszlik alatt, a szíve körül is ottmaradt a régi világ, mint egy ősi település, ahol még áll a néhány évszázados, híres nagypalugyai fa-templom, az írni-olvasni nemtudó Láng mester csodálatos műve. Kis fakunyhók, dohos ládák, gyepes udvarok, mohos temetők szaga árad az öregasszony egész valójából, pedig tíz éve lakik az új villában, amelyet a fia épített s a szobája olyan tágas, hogy egy világ beleférhetne. Az egyik unokája jogot tanul a fővárosban, a másik a textilgyár kitüntetett élmunkása. Mindennap hús kerül az asztalra, eléje teszik az ételt, ő csak éppen elsöpröget a ház körül. Azt sem kéne tennie, ha nem akarná, senki nem kényszeríti, jó gyerekei vannak. Nem kell napszámba járnia, mint harminc év előtt, az újvilág szelleme mégsem érintette. Úgy fest, mint egy divatjamúlt kaláris, amit a sublótban felejtettek hajdanán s most csak véletlenül került napvilágra. Neki, a pádon ülőnek úgy köszön: — Dicsértessék a Jézus Krisztus!

— Hát dicsértessék! Szegényke, csak menjen az útján, amíg a lába bírja, ő bizony nem fogja megbántani, nem szeret belemarni senki elevenébe.

Az anyóka eltipeg, ő kíséri a tekintetével, amíg vékony alakját el nem nyeli a kanyargós út. Hitetlenül csóválja a fejét: amilyen távoli, olyan kedves a lénye, szinte rokon. A boldogasszonyfalvaiakra emlékezteti. Neki nem sok köze volt azelőtt a falu-