Irodalmi Szemle, 1975
1975/6 - MŰFORDÍTÓI VERSENY (3.) - Veres János: A teve
zoghatok, és egy kis játékosságot én is megengedhetek magamnak. Ezt olvastam ki egyébként a vershez csatolt szerkesztőségi körlevélből is. Tartalmát tekintve a tanulságot, okító magv-at kerestem a versben, feltételezve, hogy minden gyerekversnek (ha nem puszta szórakoztatás a célja) valamilyen erkölcsfejlesztő többlet a jellemzője. Az adott vers tanulsága nézetem szerint az, hogy miként semlegesítheti a kisebbrendűségi érzetet és az abból fakadó félszegséget (félénkséget) az emberi hang, az egyenrangúvá emelő udvarias modor. Annyira, hogy a suta, alázatos magatartást egészséges önbizalom, szinte eredendő méitóságtudat váltja fel. A büfés emberséges viselkedése valódi mivoltára ébreszti rá a tevét, „akiben” a cirkusz pora (homokja] — ha halványan is — egyébként is mindennap őshazája emlékét idézi fel. Az viszont, hogy a sivatag hajója, a végtelen pusztaság fia egy szűk cirkuszporondon kénytelen bohóckodni, az én szememben bizony tragikomikus tény. Még akkor is, ha a teve egy kicsit talán büszke is talmi produkciójára. A „főhős” bonyolult lelkivilága a Válek-versnek csakis a javára írható. Nézzünk néhány részletet. A fordítás címébe azért került névelő, mert Válek eme verse feltehetően egy állat- verssorozat (-ciklus?) egyik darabja. Az olvasóban felvetődhet a kérdés: mit keres a csizma az asztalon, azaz egy modern gyermekversben a „sunnyog” és a „lajt”? A válasz: úgy vélem, nem árt, ha a mai gyerekek — esetleg szülői, tanítói segédlettel — megismerik az ilyen régi szavak értelmét. A „szajkóz” és a „nyúlfarknyi” abból a gondolatból született, hogy „ha lúd, akkor legyen kövér”, vagyis ha állat a mese főhőse, hadd legyen még a versben — anélkül, hogy kilógna belőle — néhány további állatot idéző megoldás. A „zverinec” cirkuszi állatállományt jelent, nem szabad összetéveszteni az állatkerttel (zoologická záhrada). A „tevegelnl” Igét a műfordítói ösztön (ihlet?) diktálta. „Servítku dávať pred hubu’’ a szlovákban az olyan mondások fogalomkörébe tartozik, mint nálunk például a „köti az ebet a karóhoz”, szótári jelentése viszont világos: kertelni, teketóriázni. A versből azt véltem kiérteni (nem tudományos alapon), hogy a tevében a víz olyasféle mámort vált ki, mint az emberben a bor. A formai szabadosság lehetőségéről (vagy megengedettségéről) már szóltam. Úgy éreztem azonban, hogy a vers negyedik strófájának négy utolsó sora bizonyos szempontból kivétel. Akik még emlékeznek versenyünk első fordulójának Rúfus-versére, tudják, hogy volt benne egy hármas „o-ja” rím. Szinte kísérteties módon Válek versében (a negyedik strófában) is jelen van egy ilyen „rímtrió”. Itt a végződés: ,,o-sud”. Ezt a tudatos rímjátékot nem véletlenül alkalmazza a költő, tehát valamiképpen a magyar változatban is vissza kellene adni. Sokáig tépelődtem, hogyan közelíthetném meg az eredeti változatot. Látván, hogy az „o” — fortélyosan — először a „sud” ot megelőző szóhoz tapad, középen pedig önállósította magát és különállóan helyezkedik el a „škriepiť” és a „sud” között, míg végül az utolsó sorban szervesen a „sud” hoz csatlakozik, — nos, ezit látván, úgy döntöttem, hogy az „o” betűnek (hangnak) e ravaszkodását próbálom valahogyan érzékeltetni. Sajnos a „sud” szó rövidsége igen megnehezítette a feladatot. Nem is tudtam a kéttagú hármas rímmel mást csinálni: meg kellett toldani még egy taggal. Ily módon elértem, hogy a magyar rím „ó”-ja először a magyar változatban is az előző szóhoz ragad, középen — noha egy „j” koloncával — önálló lett, az utolsó sorban pedig a következő szóhoz pártolt át. Még ennyit: a Rúfus-vers esetében Is egy teve keserítette meg az életemet (mely a tű fokán akart átbújni), és lám, most ismét a sivatag vándorával gyűlt meg a baljom. Attól tartok, már éjszakai álmaimat is tevék fogják benépesíteni. De a tréfát félretéve, a „navigare necesse est” mondást így módosítom: fordítani szükséges, mert fordítani a nehézségek ellenére is jó és élvezetes dolog. Aki nem hiszi, járjon utána. Itt a vége, fuss el véle! Veres János
