Irodalmi Szemle, 1975
1975/6 - Ordódy Katalin: Kiküldetés (Regényrészlet)
A hálókocsiban egyedül volt, ez jólesett. A hálókocslkalauztól megkérdezte, vár-e még utast. Az megsaccolta őt, aztán diplomatikusan azt mondta: — Azt sose lehet tudni, Bécsig még lesznek felszállók. De ha azért kérdi, mert egyedül akar maradni, esetleg találhatnék rá módot, hogy másutt helyezzem el, még ha ide is szólna a jegye... — és várakozóan nézett. Ilyen tekintetek ellen védtelen volt. Jól tudta, hogy az éles szemű haszonlesők könnyen felismerik benne a baleket, de mindig újra és újra bedőlt. Máris vette elő a pénztárcáját, pedig szerette volna ezért a mozdulatért a karjáit levágni, és megmaradt aprópénze közül kihalászott három egyfrankosat. A kalauz nézte tenyerén az idegen pénzt, mintha latolgatta volna, elfogadja-e, aztán becsúsztatta a zsebébe, hanyagul szalutált és eltűnt. Judit a jelenet miatt mérgesen elvonult a fülkéjébe, becsukta maga mögött az ajtót, és vetkőzni kezdett. Mennyivel könnyebb már a táskám, dobta fel poggyászát a felső ágyra. A könyveim ott maradtak abban a bázeli lakásban, Bálint könyvespolcán. Az én könyvespolcomon a foghíjak Bálintot fogják jelenteni, ő lesz az üres helyeken, amíg majd fel nem töltődik új könyvekkel minden hely. Igen, az üres helyeket az élet betölti, ez törvény- szerű. Az ő polcai is betöltődnek, s ha kinn marad, az ő helyét is betöltötték volna az intézetben. Rendben visszajön, s káderlapján nem esik semmi folt. De azt a foltot érezte magán, és boldog volt, hogy ratja és Ilonán kívül senki sem fog tudni róla. Ezt a foltot majd lemossák róla a hétköznapok, a munka, s talán egy év múlva majd megbocsátón tud magára visszanézni: mindenkinek joga van az életben egyszer őrültséget elkövetni. De mikor elkövetjük, nem mindig látjuk őrültségnek. Ö is utólag állapította meg, de még nem későn. A dolgok néha nagyon bonyolultak ... Tulajdonképpen mi lett volna őrültség abban, ha ott marad? Nézzük csak tárgyilagosan a dolgokat. Együtt maradt volna Bálinttal, aki után annyira vágyott. A ház Bázeltől tizenkét kilométernyire sokkalta előkelőbb, mint a csalogányvölgyi volt. Nem lett volna más dolga, mint ezt az otthont édes otthonná varázsolni Bálint számára. Nem, az őrültség nem ebben rejlik. Ilona hangja milyen tompa volt az indulattól: „Kutató vagy, megbecsülnek. Mi több, megbíznak benned. Összeegyeztethatőnek tartod azt a tisztességeddel, amit tenni készülsz?” De legyünk őszinték. Ezek olyan relatív fogalmak... Este hatkor végre magára csukhatta hotelszobájának ajtaját. Levágta magát az ágyra, hogy mindent töviről-hegyire átgondoljon. Idegeiben ott remegett a félelem, hogy mi lesz, ha nem sikerül őt megtalálnia. Ha meg sem kapta az értesítését, hogy jön. Hogy végre eljött, és az elmúlt, egymástól távol töltött éveket kitörlik az emlékezetükből. Évről évre átírta kis naptári címjegyzékébe az utolsó nap kapott címet. Ott mindig tudni fogják, hogy hol van. Lezuhanyozott, telefonon taxit rendelt, rendbe szedte magát és a várakozó sofőrnek bemondta a címet. Az szó nélkül elindult. Ekkor egy kissé megnyugodott. Ha nem mondta, hogy lehetetlen, ilyesmi nem is létezik, akkor még van remény, akkor rátalálhat Bálintra. Az utcák kopottabbak lettek, a kirakatok sokkal ritkábbak, s nem olyan pompásak, mint ahonnét elindultak. A peremvárosban jártak, egyszerre a sofőr lassítani kezdett, és figyelte a házszámokat, aztán hirtelen megállt. — Itt vagyunk. Körülnézett. Valóban. Hochzoll 10. De hiszen ez egy hotel. Szürke, álmos kisvárosi szálloda, olyan, mint egy fáradt, rosszkedvű asszony, akinek sem kedve, sem ereje már, hogy szépítőszerekkel kicsinosítsa magát, fiatalabb külsőt hazudjon. Idegesen kotorászott a zsebében pénz után, borravalót is adott a bizonytalanság rossz érzésével, mert nem tudta, sokat adott-e vagy keveset. A kocsi mindjárt elszelelt, s ő belépett a kapun. A hall füsttől, időtől sötétre pácolódott csillárja tompa fényt vetett az elnyűtt szőnyegre, az elmaradhatatlan ülő- garnitúrára s egy árva pálma poros leveleire. A helyiségben egyetlen „hivatalos személy” tartózkodott, a portás. Megindult feléje. — Kérem, Petrás Károly úrral beszélhetnék? — s mutatta a leírt címet is, hogy semmi félreértés ne eshessék.
