Irodalmi Szemle, 1975

1975/6 - Ordódy Katalin: Kiküldetés (Regényrészlet)

Csodálkozott, mikor sajnálkozó fejcsóválás helyett, hogy ilyen urat itt nem ismernek, sosem hallottak róla, biztos tévedés van a dologban, a portás sűrű fekete szemöldökét felvonva élénken ismételte.

— Ah, dér Herr Petrasch! Akkor legyen egy kis türelemmel, hölgyem, a Petrasch ár csak tíztől lesz szolgálatban. — Az órájára nézett. — Hét óra tizennyolc perc. Svájci óra, pontos óra — nevetett kedélyeskedve. — Talán tessék leülni itt a hallban és megvárni, vagy bemenni a kávéházba, kitűnő süteményeink és italaink vannak.

Megnyúlt arccal, tanácstalanul nézett szét. A portás azonban kedves ember volt, segíteni akart, látta, hogy a nőcskének nincs ínyére a várakozás.

— Nem állhatnék esetleg én a szolgálatára? Miről lenne szó?

Hát ez nem kezdődik valami biztatóan. De megpróbálja.

— Egy Török Bálint nevű urait keresek, és a Petrás, úgy tudom, útba igazíthat.

— Hm. Sajnos, Ilyen nevű urat nem ismerek, még kevésbé tudom, hogy hol keresse.

— Gondolkodott kicsit. — Talán majd a telefonkönyv. 0... P... — szaladt az ujja az oldalakon. — Ta, Ta, Ta ... Te ... T ... No itt. Tö ... Török Bálint. Itt van kérem! — mutatott diadalmasan a névre.

Elszédült. Hát megvan! Hogy ez meg sem fordult a fejében. Az Esplanade-ból is felhívhatta volna!

— Nagyon-nagyon köszönöm — hálálkodott, és még mielőtt arra gondolt volna, mi a legközelebbi teendő, az a drága, kövér, bajuszos ember már tudta.

— Felhívhatom talán a számot?

Jó emberismerő volt, leolvasta a nő arcáról, hogy mit sem óhajt inkább, s közben már tárcsázott.

Hallotta, amint valahol, Bálint lakásán kétszer kicseng a telefon. A kezét a szívére kellett szorítania. Aztán a portás mosolyogva átnyújtotta neki a kagylót: — Tessék.

— Bálint! Ott Török Bálint? — kérdezte magyarul.

— Judit! Hol vagy?

— Itt, a Petrás úr hoteljében.

— Te! Én máris rohanok! Várj meg ott. Micsoda szerencse, éppen vendégeim vannak, hát itthon találtál. Juditkám, már megyek.

A kattanást hallotta, s még egy Ideig üdvözült képpel tartotta a kagylót a fülénél és hallgatta a semmit, a süketséget, amelyben mégis ott rezgeti még Bálint hangja.

— Köszönöm — s kötelességtudóan és örömmel csúsztatta a pénzt a portás markába, azzal a biztos jó érzéssel, hogy jóval többet adott, mint hasonló közönséges esetben szokás.

— Megvárhatom itt a hallban azt az urat, aki értem fog jönni, ugye? — kérdezte kedvesen, de már visszanyerve természetes méltóságát.

Az érzékeny fülű portás azonnal felfogta a különbséget, tudta, hogy az ijedt, eltévedt kislány, íme, ismét hölgy. A megfelelő tónusban válaszolt.

— Tessék parancsolni.

Rámosolygott, nem mint egy ijedt kislány és nem mint egy dáma, hanem ahogy egy boldotg ember mosolyog. A várakozás izgalmas öröme töltötte be. Nem is siettette volna az időt, hiszen olyan végtelenül kellemes a várakozás, mikor tudja, hogy Bálint nemsokára megérkezik.

Aztán ott volt. Megállt az ajtóban, körülhordozta tekintetét, s máris felfedezte őt, sietett feléje. Ű is felállt, és talán két lépést tett, a kezét nyújtotta, de még Bálint kezének szorítását sem volt ereje viszonozni.

— Fogyasztottál valamit?

Nemet intett.

— Gyere. .

Beültek a csonitszlnű Volkswagenbe. Akkor kezdett végre megindulni ereiben a vér, s vitte szét minden részecskéjébe azt a nyugodt boldogságot, aminek alapja a kézzelfogható valóság. Mégis azt mondta:

— Hihetetlen ez az egész.

Bálint jobb karjával átölelte a vállát, gyöngéden magához vonta.

— Éppen erre gondoltam én Is. Hihetetlen.

Bálint biztosan vezetett fél kézzel, már kinn jártak a városon kívül, a táj vidékies képet mutatott, parasztudvarok, villácskák, házikók húzódtak meg az út mentén, a zöld