Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Jakab István: Nyelvművelésünk helyzete, elvei és legfontosabb feladatai

valósításban. Majd hansúlyozza: nemcsak a felnőttekre, hanem az iskolásokra is kell gondolnunk, hogy őket már ne működésük közben kelljen teljes nyelvhasználatuk tekintetében feladataikhoz hozzáérlelni. Az anyanyelvi tantárgyak oktatását tehát anyanyelvi neveléssé kell koncentrálni.

Nem kell talán hosszasan magyarázni, hogy a csehszlovákiai magyar nyelvművelés elveinek megállapításához és feladatainak kitűzéséhez miért van szükség a magyar- országi nyelvművelés elvi problémáinak ilyen részletes ismertetésére. Hogy az elvek rögzítésére szükség van, azt bizonyára senki sem vitatja. A magyarországi nyelvművelésnek is. megvoltak, illetve megvannak a maga elvei, ezekkel azonban — mint látjuk

— éppen a legilletékesebbek közül való nyelvészek sem értenek egyet, pontosabban szólva: nem tartják ezeket az elveket elegendőknek. Vitájukból ki kell szűrnünk, mi az, ami — szerintünk is — elvi alapját képezhetné, vagy kell, hogy képezze az ottani nyelvművelésnek. S mivel abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mindkét esetben a magyar nyelvről van szó, nem teljesen magunknak kell elveket fogalmaznunk, hanem részben a már ott kipróbált elvek, részben a vita során tett javaslatok alapján

— a helyzetünk, szükségleteink ismeretében — aránylag könnyen meghatározhatjuk, melyek azok az elvek, amelyek szerint mi is eredményesen működhetünk itt.

Elvmeghatározó munkánkat az a körülmény is megkönnyíti, hogy a vitázók tulajdonképpen nem kizárták, hanem inkább mintegy kiegészítették egymás javaslatait. Sem Bárczi Géza, sem Deme László nem állítja azt, hogy a Lőrincze Lajos által hangsúlyozott feladatokra — például arra, hogy a nyelv megismertetésével, a nyelvérzék fejlesztésével nyelvi igényességre neveljük a közönséget — nincs szükség, csupán azt szögezik le, hogy ez kevés: Bárczi fontosnak tartja, hogy emellett küzdjünk is a helytelenségek ellen, még iákkor is, ha már általánosakká váltak; Deme szerint szükség van erre is, arra is, de még a kettő együtt is kevés: a nyelv eleven, hatásos használatára is meg kell tanítanunk a közönséget.

Ha józanul mérlegeljük a javaslatokat, lehetetlen meg nem látnunk, hogy tulajdonképpen mindhárom feladatot teljesítenie kell a nyelvművelésnek, ha eredményt akar elérni. A nyelv szerkezetének, törvényeinek ismerete nélkül csak ösztönös nyelvhasználatról lehet szó — ezt a nyelvtanítás módszertanának története folyamán olykor-olykor eluralkodó nyelvtanellenes irányzatok „eredményei” is igazolták nemegyszer. De arra is volt már, sőt ma is van példa iskoláinkban, hogy megtanították, illetve megtanítják a nyelvtani szabályokat, kategóriákat — vagyis grammatizálnak —, a tanulók zöme mégsem képes még az érettségi vizsgán sem arra, hogy választékosán, művelt emberhez illően fejezze ki gondolatait, kerülve a pongyolaságokat, nyelvjárási sajátságokat és egyéb helytelenségeket. Igazat kell tehát adnunk Deme Lászlónak abban — s ezt mi is állandóan hangsúlyozzuk az oktatás szakaszán —, hogy a nyelv megismertetéséhez feltétlenül társulnia kell a nyelvhasználati készség kialakításának is. S e két fő feladatnak nemcsak az iskolákra vonatkozólag kell alapfeladatnak lennie, hanem a felnőttekre is gondolnunk kell; az iskola hiányait a nyelvművelésnek kell pótolnia egyrészt a nyelv- művelést ismertető cikkekkel, előadásokkal, másrészt a nyelvhasználatban segítséget nyújtó tanácsadó kiadványokkal, szemináriumokkal. Elsősorban a felnőttek, de az iskolások nyelvi nevelését illetően is elengedhetetlen mindemellett — mint Bárczi Géza is hangsúlyozza — a nyelvi helytelenségek elleni állandó küzdelem, a vadhajtások nye- segetése, hiszen a Lőrincze-féle koncepció önmagában nemcsak hogy távoli eredménynyel kecsegtet, hanem e küzdelem nélkül — különösen a felnőttek esetében, akiknek a Deme által hangsúlyozott nyelvhasználati képzés helyett a legjobb esetben is csak nyelvhasználati tanácsadó könyvekkel kell beérniük — aligha vezetne komoly eredményekhez. Az ugyanis, hogy felfedik valaki előtt a nyelvi hiba mibenlétét, még nem jelenti azt, hogy az illető le is számol azzal a hibával. Ehhez arra is szükség van, hogy megtanítsuk a hibátlan nyelvhasználatra, kialakítsuk benne a helyes nyelvhasználat készségét, vagy ha erre nincs mód, legalább minduntalan tudatosítsuk benne, hogy ennek vagy amannak a kifejezésnek a használata helytelen.

Természetesen kétes eredményeket érne el akkor is a nyelvművelés, ha szentesítené mindazt, ami a nyelvszokással nem ellenkezik. Ilyen alapon akár a „suksüközést” is helyeselhetnénk. Még a nyelvileg műveltebbek nyelvhasználata sem lehet ilyen kérdésekben mindig irányadó: ami a nyelv rendszerével és szellemével ellenkezik, az helytelen, függetlenül attól, kik és milyen széles körben használják. E hibák ellen akkor