Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Jakab István: Nyelvművelésünk helyzete, elvei és legfontosabb feladatai

mákat el kell ismernünk, s az ellenük való harc helyett inkább azt kell kutatnunk, milyen okok vezettek arra, hogy ezek a formák köznyelvivé váltak; a jelentkező újat azonban kritikával kell fogadnunk. Ebből már kiderül az is, mi a véleménykülönbség köztük ,a nyelvész és a nyelvművelő szerepét illetően. A Bárczi felfogását vallók szerint akkor is kell küzdeni a helytelen nyelvi jelenség ellen, ha azt már a közszokás befogadta, Lőrinczéék szerint ilyen esetekben már céltalan, sőt káros a beavatkozás. A nyelvművelő feladata a jelenlegi hivatalos nyelvművelés szerint tehát az, hogy felmérje a vitás nyelvi jelenségeknek a nyelvhasználatban való szerepét, állást foglaljon ellenük vagy mellettük, a nyelv gazdagítását illetően megállapítsa, hol bizonyul elégtelennek a meglevő nyelvi eszköztár, s másokkal (írókkal, a szakmák képviselőivel stb.] együtt új nyelvi eszközök kialakításán fáradozzon, végül a nyelvérzék fejlesztése végett szervezze a nyelvi nevelést.

A vitába Deme László is bekapcsolódik A nyelvművelés társadalmi feladatairól című cikkével.12 Felhívja a figyelmet arra, hogy napjainkban egyre kevesebb ember tanul a humán iskolák hagyományainak megfelelő módon gondolkozni, vagyis úgy, hogy szöveges formában kapja az ismereteket, és neki szövegalkotás formájában kell róla számot adnia. Előtérbe nyomul a képletekben való ismeretnyújtás és számonkérés, sőt a verbálisán oktatott tantárgyakban is tért hódit a teszt mint számonkérési forma, ez pedig nem készteti a felelőt aktív szövegalkotásra. Persze, a nyelvtudománynak nem az a feladata, hogy ezeket az arányokat megpróbálja visszaváltoztatni, de küzdenie kell azért, hogy a szövegalkotási kényszer és lehetőség ne szoruljon ki végképp az Ismeret- nyújtásból és -ellenőrzésből, vagy legalábbis ellensúlyt kell keresnie. Nem elég tehát arra törekedni, hogy — Bárczi Géza szerint — tudomásul vétessünk bizonyos negatívumokat, amelyek a nyelvi eszközök állományában és használatában jelentkeznek, még kevésbé elég arra törekedni, hogy — Lőrincze Lajos szerint — a nyelv múltját, rendszerét, életét mutassuk be ismeretterjesztő szinten, a nyelvérzék fejlesztésének ügyét Így vélve szolgálni, hanem a használati készséget (mint gondolatalkotási, tisztázási, formálási, átadási készséget] is kell fejlesztenünk. Nem a nyelvről, hanem a nyelvei kell tanítani. Majd rámutat azokra a problémákra, amelyeknek megoldásában a nyelvművelésnek segítenie kell. Ilyen például a szóhasználatban-fogalomvilágban megmutatkozó szétrétegződés: az egyre szaporodó szakmai szavak alakulását nem befolyásolja a nyelv- művelés, s még a közérdekű szakmai szók is műszószerűek, a szélesebb tömegeket illetően kizáróan zsargonszerűek. Segítenie kell a nyelvművelésnek továbbá az olyan problémák megoldásában, mint például a családias és közéleti nyelvhasználat oly nagy mérvű elkülönülése, hogy az már talán nem is nyelvi, hanem viszonyulásbeli elkülönülés. Hiányzik a nyelvhasználatból egy teljes réteg, az, amelynek a familiáris és a külső- ségesen idegen között kellene lennie, amelynek az oroszban a Ványa meg a tovarlscs Budagov közé eső Ivan Petrovics a reprezentánsa. Mindez megmutatkozik a köszönések- Ben, megszólításokban és egyebekben. A gyökerek nem nyelviek, de vetületűiben a nyelvre is kihat ez a kínlódás, ezért a jelzéseket a nyelvművelésnek is fel kell fognia. Ezután a nyelvművelő munka feladatairól szólva ezeket mondja: „... a nyelvművelő munkának három rétege van, illetőleg kellene, hogy legyen. Az alapréteg a kutató és normalizálő munkáé, amely a nyelvi rendszert tárja fel, szükség szerint rostálva is elemeit. (Bárczi Géza igénye tehát jogos és reális, de nem alternatív.) ...A felületi réteg az így elért, de szűkebb körben maradó eredmények népszerűsítéséé és terjesztéséé. (Itt vannak nyelvművelőink, s nem kis mértékben Lőrincze Lajos működésének jelentős érdemel, bár korlátai is.) ...Ám a kettő között eléggé hiányzik a közbülső: a konkrét nyelvhasználati útmutatóké. A levelező hivatalfőnök, a végzéseket író tanácsi előadó, a beszámolókat készítő párttitkár, de a lakógyűlés hozzászólója, a cégtábla és az áruhirdetés szövegének megalkotója — mondhatjuk összefoglalóan: az átlagos nyelvhasználó — a mostaninál jóval nagyobb segítséget igényelne mindennapi munkájához. Mert nem tanítottuk meg eléggé a legfontosabbra: a nyelvnek aktív, eleven, hatásos használatára.”13 Deme szerint nem lexikon kellene nyelvművelő kézikönyvként — ezt ígérnek a nyelvművelők —, hanem nyelvhasználati útmutatókra lenne szükség. Hiába oltjuk bele a közönségbe a jobb nyelvhasználat igényét, ha nem segítünk neki a meg12 Magyar Tudomány 1972/12.: 735—41

13 i.m. 738—9