Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Jakab István: Nyelvművelésünk helyzete, elvei és legfontosabb feladatai
véleményét erről az Irányzatról: „A nyelvünk ápolása körül szorgoskodók büszke öntudattal emlegetik, hogy elsöpörték az álszabályokat, ledontötték a hamis tilalomfákat. A hamis tilalomfák döntögetése helyes, hiszen ezek csak akadályozzák a tisztánlátást, a józan ítéletet. Ámde vannak helyes tilalomfák Is, ezeket nem döntögetni, hanem erősíteni kell.”4 Majd így folytatja: „Hallottuk igen illetékes helyről, hogy a régi nyelv- művelés »nyelvközpontú« volt, a mostani azonban »emberközpontú«, illetve egy újabb fogalmazás szerint »kommunikációs központú«. E formula nagyon szépen hangzik, de megvallom, bárhogyan forgatom is, nem tudok mögötte elfogadható értelmet találni. A nyelv mindig és mindenkor az emberit szolgálja és szolgálta, ember nélkül, társadalom nélkül... értelmét veszti... Tehát minden törekvés, amely a nyelvet óhajtja jobbá, szebbé, gyakorlatibb és művészibb célokra alkalmassá tenni, az embert szolgálja, »em- berközpontú«, s minden olyan jelenség, amely nem előnyös a nyelvre, az embert károsítja meg... A »nyelvközpontú« és »kommunikációs központú« ugyanazt jelenti.”5 Hibáztatja továbbá a pozitív nyelvművelés szembeállítását a negatívval, vagyis azt a felfogást, hogy nem a helytelenségeket kell irtani, hanem egyrészt a közönség nyelvi öntudatát, nyelvi, nyelvtani műveltségét kell fejleszteni, másrészt új szavakkal, fordulatokkal kell gazdagítani a nyelvet. Rámutat arra, hogy a nyelvi műveltség fejlesztése „igen távoli eredménnyel kecsegtető feladat”6, a nyelv gazdagítása meg inkább csak az íróktól várható.7 Hangsúlyozza, hogy a nyelv pillanatonként ad fel megoldandó kérdéseket, ezekre gyorsan reagálni kell. A nyelvművelésnek vállalnia kell a nyelvoltalmazás feladatát is, és nemcsak helyeselnie, hanem szükség esetén gáncsolnia is kell. Helytelen szerinte az az elgondolás, hogy minden erőfeszítés hasztalan, mert a nyelvművelők nem állhatnak a nyelvfejlődés útjába. A nyelvfejlődést senki sem akarja megállítani, csupán helyes mederbe kell terelni.8 Helytelen a nyelvművelésnek arra az álláspontra helyezkednie — jelenti ki —, hogy amit a nyelvközösség befogad, az feltétlenül helyes. Ez nem más, mint a nyelvművelés tagadása.9 Majd a nyelvművelés feladatairól szólva ezeket írja: „Igen fontos feladat... lehetőleg pontosan és egyértelműleg megállapítani annak a kritériumát, mit pártoljunk, mit ellenezzünk. A nyelvművelésnek a pusztulásokat, amennyiben azok valóban jellegzetes értékes nyelvi vonásokat, elemeket fenyegetnek, igyekeznie kell megakadályozni vagy legalábbis hátráltatni, viszont az értékes új színeket hozó újításokat a hozzájuk illő nyelvi környezetben, stílusszinten fölkarolni, támogatni... A megítéléskor számos tényezőt kell gondosan lemérni, az új jelenség előnyét és esetleges hátrányát, a hangulati vagy értelmi szín értékét, az újítás elterjedtségét, valamint azt, hogy az alkotás, képzett vagy összetett sző hogyan illeszkedik a nyelv értékes hagyományaihoz, s az újítást ahhoz a nyelvi környezethez mérni, ahol jelentkezik.”10 Bárczi Géza tehát a harcos nyelvművelés mellett foglal állást, amely azonban szintén nem az egyéni ízlésnek és önkénynek az érvényesülését segíti elő, hanem a tudományosan megokolt döntések érvényre jutását támogatja. Lőrlncze Lajos Nyelvművelésünk a viták tükrében című válaszában11 azzal védi az inkább elfogadó, mint megtiltó jellegű nyelvművelést, hogy a vitapartnerek ennek a munkának a feladatát főleg a germanizmusok elleni védekezéssel azonosítják: mindent üldöznének, aminek „germanizmusszaga” van, amit német mintára keletkezettnek vélnek, függetlenül attól, hogy az a közlés szempontjából jó-e, vagy rossz. Lőrinczéék azt hangsúlyozzák, hogy a nyelv legfőbb feladata nem az, hogy germanizmusmentes legyen, hanem az, hogy minél jobban betöltse szerepét. Az idegenszerűségek megítélése csak akkor része a nyelvművelő munkának, ha ezek fennakadást okoznak a közlésben. Majd a nyelvszokás kérdését boncolgatva kijelenti a szerző: a lényeges különbség abban van a Bárczi Géza és az ő felfogása között, hogy Bárczi szerint még lehet helytelen az, amit a nyelvközösség befogadott, és küzdeni kell ellene, őszerimte azonban a köznyelvet beszélő, nyelvileg műveltek igen nagy többsége által használt nyelvi for* Magyar Tudomány 1971/10.: 609 5 uo. 6 uo. 7 l.m. 610 8 uo. 9 l.m. 612 ÍO uo. 11 Magyar Tudomány 1972/10.: 622—8
