Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Jakab István: Nyelvművelésünk helyzete, elvei és legfontosabb feladatai
is kell törekednünk, hogy minél több arra alkalmas embert megnyerjünk az aktív nyelv- művelés ügyének, továbbá segítenünk kell szerkesztőségeinknek abban, hogy megfelelő képzettségű nyelvi dolgozókhoz jussanak illetve oda kell hatnunk, hogy a szerkesztőségek felelősei ne csak lehetővé tegyék az arra rászorulók képzését, hanem kötelezzék is őket erre lapjuk, olvasótáboruk és mindnyájunk érdekében. II Nyelvművelésünk elveinek meghatározásához nagy körültekintésre van szükség; ismernünk kell az egyetemes magyar nyelvművelés múltját, és alaposabb elemzésnek kell alávetnünk a jelenét. Az egyetemes magyar nyelvművelésnek nagy és kétségtelenül eredményes múltja van. Nyelvészek és írók egész sora fáradozott azon, hogy nyelvünket kifejezőbbé, tisztábbá és szebbé tegye. A nyelvújítás óriási lendülete évszázadokra kiható lökést adott ennek a mozgalomnak: ha közben egy-két évre lefojtották is hatását, utána még nagyobb erővel és hatékonysággal indult meg a munka. A német megszállás, később a mairizmus időszakában való kényszerszünet után, de különösen az ötvenes évek elején a nyelv és a nyelvhelyesség iránti érdeklődés olyan hatalmas méretben bontakozott ki, amilyenre a nyelvújítás óta talán nem volt példa. Kétségtelen, hogy a sajtón kívül a rádiónak, majd a televíziónak is nagy szerepe volt abban, hogy a nyelvművelés nemcsak a szakembereknek és a nyelvet foglalkozásuk miatt jól ismerni kényszerült dolgozóknak az ügye lett, hanem szinte népmozgalommá vált. S ahogyan meghozta eredményeit annak idején a nyelvújítás, ugyanúgy meglettek az eredményei a nyelvművelés felszabadulás utáni nagyarányú kibontakozásának is: eltűntek az ortológia hamis tilalomfái, a túlzó puristák mondvacsinált, a nyelv használóit minduntalan feszélyező szabályai, csökkent a naiv, de ártalmas nyelvhelyességi babonák, balhiedelmek hatása is; egy olyan jellegű nyelművelés bontakozott ki, amely a szabályokat nem rideg bilincsként rakta az emberekere, hanem azt igyekezett elérni, hogy a nyelv használói a nyelv birtokosainak érezzék magukat, s felébredjen bennük a nyelvi igényesség. Valóban a tömegek ügye, a tömegek birtoka lett a nyelv, s talán nincs olyan ember a magyar nyelv- területen, akinek nyelvhasználatára ne hatott volna kisebb-nagyobb mértékben pozitívan ez a nyelvművelő munka. Lőrincze Lajos, aki ennek a mozgalomnak az élére állt, pozitív nyelvművelésnek nevezi ezt a fajta nyelvművelést, amely az idegen nyelvi elemek üldözése, nyelvünkből való irtása helyett a nyelvi műveltség emelésével, a nyelvi igényesség növelésével akarja a helyes nyelvhasználat kérdését megoldani.1 Hangsúlyozza, hogy a nyelvművelés nem a nyelvért van, hanem, mint maga a nyelv is, az emberért, a társadalomért2 — ennek alapján az emberközpontú nyelvművelés nevet kapta ez a munka —, s leszögezi, hogy a „nyelvművelés célja nem az önmagáért való nyelvi tisztaság, hanem a nyelvnek olyan állapotban való megtartása, olyan irányban való fejlesztése, hogy funkcióját, a gondolatközlést, a kommunikációt minél pontosabban betölthesse”.3 Ezt mint alapelvet a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Bizottsága is elfogadta, s ennek megfelelően irányítja ma is a nyelvművelő munkát. A módszerre vonatkozólag elfogadták azt az elvet, hogy az egyes nyelvi jelenségek helyes vagy helytelen voltáról nem ítélkezhet senki saját ízlése vagy kénye-kedve szerint, csak nyelvi elemzés, tárgyi érvekkel való meggyőzés alapján lehet dönteni ezekben a kérdésekben. Az elmúlt negyedszázad alatt több nagy feladatot teljesített a Nyelvtudományi Intézet: ezzel nemcsak a nyelvi műveltség terjesztéséhez járult hozzá, hanem egyben alapot is teremtett a nyelvművelés eredményes folytatásához. Ilyen például a kétkötetes akadémiai leíró nyelvtan, a hótkötetes értelmező szótár, továbbá az egykötetes értelmező kéziszótár s egy egész sor nyelvművelő kiadvány megjelentetése. Ám napjainkban ez a tetszetős és helyesnek látszó nyelvművelési irányzat is az útkeresés időszakába jutott. Vita keletkezett az elvek és feladatok megállapításának helyességét illetően. Bárczi Géza akadémikus Nyelvművelésünk című cikkében így fejti ki 1 Lőrincze Lajos: Nyelv és élet 15 2 i.m. 156 3 i.m. 169
