Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Koncsol László: A népi dallam modern és archaikus rétegeiről

jelképkészlete rendkívül gazdag és színes. Ha esik az eső, ha ősz van, ha faágat rázó őszi szellő vagy szél fúj, ha sűrű erdő víziója dereng föl a dalban, ha gyászba öltözött az ég, ha a feketerigó fütyül, ha valahonnan felhők tornyosulnak, ha a hős ki akarja vágatni a kerek erdőt, ha az almát kettévágják, ha hervad a rózsa, ha az ökör megette a kerti rezedát, ha az udvar közepében álló magas diófa alatt terítve hever a rózsa, ha télen cserépben áll a virág, ha lefagyott az ibolya, ha a gyalogutat befújta a szél, ha sírnak a fák, amerre a hős jár, és hullanak a falevelek, ha gyönge a fa ága, ha a faleveleknek el kell rejteniök a hőst, ha a hársfára nem száll madár, ha a nap nem süt a hős ablakára, ha a lánynak „nincs este” — akkor a fiút vagy a lányt nem szeretik, s ezért szomorú.

A piros szín rendszerint a szerelemé; a zöld is vidám, biztató jelkép. A szénát kaszáló szerető barna; ha a sövények rózsát teremnek, áganként kettőt-hármat is, ez a kép a falu sok szép lányát jelöli. Édesanyám rózsafája a testvéreim, főleg lánytestvéreim jelölője, s „én” ennek a rózsafának mindig a legszebb ága vagyok. A rózsa leszakltása azt jelenti, hogy a lány a legény szeretője lett. A rózsa elhervasztása: a legény elhagyta szeretőjét. Ezt a pálfordulást fejezi ki az a kép is — főleg a lány tragédiáját, persze

— hogy az apró alma a sárba esett, vagy a piros alma a sárba gurult; aki ilyen lányt szeret, az fölszedi az apró vagy a piros almát a sárból; ha megfordítom a párnámat, akkor a kedves is velem álmodik; boldog szerelem idején páros galamb száll a kéményre, páros csillag ragyog az égen, jó szél fúj, a szél zöld ágat lenget, a fa tetején is szerelem virágzik, a csillagok szépen ragyognak, a legény virágos kalapot vagy darutollas kalapot visel, sőt, ha kalapjánál soha nem hervad el a gyöngyvirág, akkor egyenesen bolondul a szoknyák után. Ha rozmaringerdőben kutat, szeretőt keres; ha tóba esik, szerelembe esik; tóból kihúzni: viszontszeretni. De ha a másik fél karja gyönge, hogy kihúzná, úgy az fiatal még a szerelemre. Ugyanígy, ha az almát el kell tenni télire. De a rózsás szilke és a fakanál emblémája azt jelenti, hogy a kislány megnőtt; zöld nyoszolya, gombos nyoszolya: szerelem; a kilencágú köcsögfa az asszony, a három véka kendermag a férfi emblémája; aki olyan, mint a csillagos ég, az boldog; az ilyen legény nem fekhet le esténként, azaz — képben szólva — nem rózsa az, aki nem nyílik pirosat; ha a lány piros rózsával varrta körül a zsebkendőjét, azért tette, mert csókot kapott. Ha kelet felől dalol a pacsirta, hírt hoz. Ha a lány bazsarózsát szakít, a szerelmét vallja meg! Ha föladja a kapujuk sarába esett kalapomat, ezzel is azt teszi. Ha a szél a fügefa levelével játszik, a hős a szeretőjét ölelgeti. A rózsás vagy rózsaszín levél természetesen szerelmeslevél, a két „aranyvesszö” szerető, az aranyvesszős tanya és a tanya közepében felnőtt sudár jegenyefák valószínűleg férfias jelképek, mint a piros álomszög is (esetleg járomszög?). Ilyen talán, pajkosabb változatban, a „mi egerünk” is, amit a cicánk nem kaphat el, ha a szomszéd kandúr elcsábítja; a megtévesztésül hajnal helyett éjfélt kiáltó „huncuit” kakas a legény; más nap és más hold az égen: más szeretője van a hősnek; ha a legény azt mondja, hogy „tegnap este” jött a világra, azt jelzi, hogy övé lett a kedves. Ha a hős a gyűrűt „jobb ujjara fordítja”, máshova várja a szeretőjét; ha a lova kiugrott a kantárból, nem engedi magához a szeretője; ha zöld erdőben, sík mezőben, száraz ágon költ a sas (figyeljük, milyen keverék világ!) — ez annyi, hogy a hőst a régi, (elhagyott? csapodár?) kedves csalogatja magához; ha a csipkerózsa nem akar teremni, a kedves elhúzódik tőle! Ha a rózsának csak száraz levele van, a hősnek nincs szeretője.

Talán a magány jelképei a legszebbek. A szintén József Attila költészetét tápláló „se országom, se hazám”, a kivetettséget jelző csipkebokor-szállás, a messzire sodródást jelző legmesszebbre hajlott rózsaág és az egyetlen csillag szimbóluma gyakoribb és kopottabb ahhoz képest, hogy „magas hegyen lakom”, és „nyári folyóvíznek csak zúgását hallom”. Itt a nyári folyóvíz kétségtelenül az élet szimbóluma, s ennek csupán csak a híre jut el a magányos hősig. Amilyen fenséges ez a kép, olyan ritka, persze.

Az elvágyódás néhány képét idézem még ide: ilyet jeleznek a vonuló fellegek, ilyet a fecskemadár, különösen, ha a vasútra szállott: vándormadár, tengeren túli, s mint ilyen, rendszerint kivándorlást jelez ezen az egykor szegény vidéken.

Végül igen groteszk népi szürrealizmus az, amikor a hősnek csak egy tanyája meg egy vak lova van, s ez a vak ló dalolni kezd a gazdájának. Táltosok ködös emléke, persze!