Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Koncsol László: A népi dallam modern és archaikus rétegeiről

Nem lesz érdektelen, ha a fentihez hasonló módszerrel, de ez esetben minden rendszerezés nélkül idegyűjtjük a mondvai csángó Szályka Rózsa dalaiból a palóccal azonos

— vagy rokon — szemléletű jelképeket.

A termő növény és a termés motívuma az öröm vagy a boldogság lehetőségét jelképezi. „Sziép züőd ágon szilva terem”: ez még csak a lehetőség; a szilvából szakajtani és enni: boldogság; szakajtani, de nem enni: bánat. Lehajló ág, nyárfáé, kökényé, fűzé: gyász. A piros itt is a szerelem színe: „sziép piros hajnal” például a szerelmes éjszakára virradó hajnal. Levélhullás — így sírnak a fák —: bánat. Hideg havas, általában hideg: magány. A folyóvíz gyakori jelkép Moldvában, és mindig barátságos, jótékony értelmű: „Csöndes folyóvízből igyál” annyit jelent, hogy nyugodt legyen az életed. „Ha folyóvíz lennék, Bánatot nem tudnék, Hegyek, vüűgyek között Sziépen zengedez nék, Fát, füvet növelnék, Porondot (értsd: homokot) hajtanék, Méges iédesemnek Jó kedvibe járnék, Kaszáló füvekbe Virágot növelnék”. Kavicsos víz közepében fürdő két gerlice: szerelmi idill. A zöld szín is kedvező, mint a palóc költészetben, zöld ág — öröm, boldogság; de a moha gyászt jelent, zöld moha a bükkfán: bánat. Aszú ág: gyász. Aszú ág zöld levele — ez ugyanolyan képtelen képzet, mint az elárvult szerető boldogsága: ez is, az is lehetetlen. A rózsa jelképisége részletesen kibomlik a csángó dalszövegben, ahol a szép rőzsabokor egésze a kislány teste-lelke, szép zöld lombja és csipkés ága a ruhája és a testrészei, legszebb része — virága — pedig a kislány lelke. „Kertecskét kertelni”, azaz családot alapítani a férfi dolga, virágot ültetni, vagyis lányt szülni és nevelni az asszonyé. Van jó szél, amelyik a bánatot elfújja, van gyöngykoszorú „csemetéből”, rózsából és liliomból, de van árvacsalán-koszorú is — ez n bánaté. Kertemben madár: kedves tűnt fel a láthatáron; édes madár: a kedves; kicsi madár, aki fenn jár: az új szerető, aki egyelőre nem mer leszállni, mert fél a régi szerető — a ve- télytárs — bosszújától; kertemben madárka rakott fészket: a kedves már enyém. Ami a csángó dalszövegben gyenge vagy kerek, az jó, kedves. A pünkösdi rózsa útra hajlik: ez itt is a világgá indulás jelképe. Széles az asztal: itt is gazdagság. Aztán egy csángó kép, amely az egyik palóc szöveg értelmi zavarát segít eloszlatni: „Kapum elölt foly le patak, Jaj be rossz legiénnek adtak”. (A palóc sorpár gyönyörűen indul, de a vége romlott, értelmetlen: „Szívem alól foly a patak, / faj, de jó legénynek akad”.)

Van aztán egy külön rétege a csángó népdalszövegek gondolatindukáló képeinek, amely a palócból hiányzik, de a két tájegység teljesebb megértése végett ezt is idéznünk kell. Álomszerű képeknek nevezném ezeket. Részben álmok is: kerek udvar kerek közepében vérkút fakadt, álmodja a „legnagyobb kőmjesné” — ahogy a másik változat mondja: a „tizenkét kőmjesné” — azaz kétszeresen barátságos, meghitt környezetbe fenyegető jelt álmodik. Fehér bárány ereszkedik alá az égi létrán, rajta a Nap, a Hold és a csillagok, homlokán nyolcvan gyertya, mint egy csángó apokrif Jelenések Báránya. A zsindelyszárnyakon alászálló kőművesek is álomszerűek. Az ember a halálban a Nap húgával — a föld zsírjával — lép házasságra: nem tudja az ember, vajon a kép álomszerűségét, természettudományos racionalizmusát vagy kegyetlen naturalizmusát bámulja-e. Végülis mindezt együtt érezzük át a képben. Álomszerűek a balladák rejtvényei: a Napot, a Holdat vagy a fényes csillagot kell-e szeretni. (Ebben mintha egy patriarchális bolygó naptár emléke élne tovább, s ez ismétlődik a keresztény teogónia dimenzióiban, amikor a bárány a Napot, a Holdat és az égi-földi csillagokat hozza.) Lefeküdni álomvíz partjára, csengő bokor alá; kerek erdő, kerek mező, két szép madár járja; korán reggel a folyóból ivó páva; csácsogó rigócska a fenyőágra, onnan az ablak- fára száll; a kiskerti virág színét leütötte az őszi harmat, rajta sétál a sárga lábú, zöld szárnyú, gyöngy járású gerlice; fehér tök levele kúszik az úton a kedves elé, aki szintén fehérben közeleg — csupa-csupa álomszerű jelkép.

Két lényeges észrevételt rögtön sugall a fenti egybevetés. Az első az, hogy a magyar népdalszövegek jelképrendszere egységes, annak ellenére, hogy a tájegységeket sokszor

— mint ebben az esetben is — aránylag nagy távolságok választják el egymástól, és csak többszörös áttételek hídjain át érintkezhettek. A másik az, hogy a csángó dalok jelképei, a legutóbb idézett csoport tanulsága szerint, bonyolult rendszerekké tudnak társulni, fantasztikus mesemagokká, novellavázakká, mint az az igen bonyolult, de az egyes szimbólumok ismeretében tisztán megfejthető dráma, amelyet már fent is idéztünk, s itt eredeti hangzásában újra hozunk: „Kisiétálék küskertembe Virágom, nezni, Hát leütte őszi harmat Virágom színnyit. Ritta (értsd: rajta) siétál küs gerice Sárga