Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Koncsol László: A népi dallam modern és archaikus rétegeiről

hány kisebb, sokszorosított gyűjtemény után megjelent az első reprezentatív csehszlovákiai magyar népdalkollekció, az Édesanyám rózsafája című palóc dalválogatás, 158 népdal — szöveg és dallam — 41 községből, Ág Tibor gyűjtésében és szerkesztésében, Tőzsér Árpád bevezető esszéjével, a Csemadok mintegy 7000 népdalra, 500 népballadára, 4000 kiolvasóra és mondókára, több ezer gyermekjátékra szaporodott gyűjteményéből. (Az adatokat Ág Tibor kísérő jegyzeteiből merítettem.)

Ág Tibor, mint Kallós Zoltán is a maga helyén, pénzzel soha, csak a legnagyobb megbecsüléssel honorálható áldozatos munkát végzett, miközben a csehszlovákiai magyar népdalgyűjtés csöndes, szerény, de munkában szenvedélyes vezéralakja lett. Nyolc dal kivételével az Édesanyám rózsafája minden darabját ő gyűjtöitte, s ha jól sejtem, valamennyit ő jegyezte le, 1952 és 1972 között, húsz éven át. A többi gyűjtő nevét is jegyezzük ide: Gyurcsó István költő két és a Tőzsér—Cselényi szövetség egy dalán kívül Hemerka Olga egy, Quittner János egy és Takács János három dallal szerepel a jegyzékben.

Örömünkre csak néhány apróság terít árnyékot. Először: Tőzsér Árpád szép bevezetőjét egy érthetetlen tördelési hiha és néhány értelemzavaró sajtóhiba csúfítja el. Másodszor: a könyv hazai példányszáma elszomorítón alacsony, s ha nem nyílik mód második kiadásra, akkor bizony ez az 1200 példány a palóc nyelvterület hazai kiterjedtségéhez és a megnövekedett érdeklődéshez képest tragikusan kevés. Harmadszor: a kiadvány koncepcióját érintő megjegyzésem, hogy több szöveg kellett volna a dallamokhoz. Az elmúlt másfél évszázad szövegszempontú népdalpublikációi után itt a koncepció szinte minden figyelmünket a dallamok világára irányítja, s így szakítjuk ketté megint azt, ami szétszakíthatatlan. Negyedszer: gyűjtőt, kiadót és kutatót egyaránt érintő megjegyzésem, hogy az első gyűjtemény várható sikerén fölbuzdulva jöjjenek sorban a többi tájegység (Csallóköz, Mátyusföld, Bodrogköz és vidéke) népdalgyűjteményei, aztán a műfaj szerinti válogatások, minél sűrűbben. S végül: közel háromnegyed évszázada az egész magyar nyelvterületen hangrögzítéses gyűjtőmunka folyik, de az érdeklődők kezébe alig jut lemez, amelyről hiteles előadásban hallgathatnánk a nép zenéjét, pedig Kodályéktól Ág Tiborig mindenki nagy nyomatékkai mondja, magunk is tapasztaljuk, hogy az eredeti megszólaltatás stílusától alig lehet a népdalt elvonatkoztatni. Ha majd egyszer a palóc népdalok új kiadására sor kerül (reméljük, sor kerül), és a kiadó a többi magyar tájegység népdalait is elindítja asztalunk felé, jó volna megegyeznie az Opus vállalattal, hogy lemezmelléklet is kerüljön a könyvekbe. A magyarországi piac kétségtelenül igényelné a hanglemezt, az pedig eleve rentábilissá teszi a vállalkozást.

A szöveg

Saját, nem egészen pontos számításaim szerint megállapítható, hogy az anyag közel felének (70 dalnak) egyszerűen a szerelmi élmény a tárgya. Ezeket a dalokat aligha sorolhatnánk be egyetlen népréteg dalkészletébe. Mintegy 11 dalszöveg nevezhető szorosan paraszti tárgyúnak, a többi közül 16 betyárnóta, 23 pedig pásztordal. Er utóbbi csoportba a csikósok, a kondások és főleg a juhászok dalai tartoznak. Van még a gyűjteményben mintegy 13 katonanóta, 2—3 dal a szegénységről (zsellérek, nincstelenek), van körülbelül 12 szöveg, amelynek tárgya bujdosás, búcsúvétel, kivándorlás, van egy érdekes dudás szöveg (József Attila forrásvidékéről), 6 mulatódal, 1—2 csúfolódó és 1 cigánycsúfoló szöveg, az utóbbi szellemes cigányos melódiával. Van 1 dohányos nóta, van mintegy 3 vidám és 5 tragikus balladás ének. A fölmérés, ismétlem, nem pontos, több átfedés is lehetséges. Valószínű például, hogy éppen a balladás dalok száma valamivel nagyobb a fönt írtnál.

Érdemes volna összeállítani a magyar népdalszövegek gondolatnyitó képeinek — jelképeinek, emblémáinak — szótárát. Magam némi ízelítőt adnék itt a palóc népdalok jelképeiből. A halált a fekete madárka, a két bimbaját a hős vállára hajtó koszorú, a torony tetejében ülő fekete páva, a vérrel virágzó irtás, a vérrel virító erdő jelzi; ha a hős búzaszemeket ad a madárnak, ha ia kendő négy sarkába anyja nevét írja, közepébe bánatot hímez, akkor anyját gyászolja — jó volna ennek utánanézni a népi hímzések motívumai között; ha a temető száraz, vagy ha a sír tövist terem, nincs aki gyászolja a halott kedvest; ha nedves a sír, vagy piros rózsát terem, úgy van gyászolója.

A vérrel virító erdő tehát gyászt jelez — de a csak pirosat virító akác csupán annyit, hogy fáj a szívem valakiért. A bánkódás és az elválás, elszakadás, elhagyatás