Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Koncsol László: A népi dallam modern és archaikus rétegeiről
Konctol László (Szondák Ág Tibor palóc népdalgyűjteményébe) Az idő minden tévhitet eloszlat. Segítsünk neki! A nép művészetének nem az a legjellemzőbb vonása, hogy — mint mondani szokás — egyszerű volna. Ellenkezőleg, a nép művészete sem a beavatatlan népi tömegek, sem a magasabb műveltség felől nézve nem egyszerű. Az avatatlanok vagy többé-kevésbé a varázslás hagyományainak folytatóit látják azokban, akik művészetüket igazán magas színvonalon gyakorolják, vagy mind a tehetséget, mind a kész alkotást természettől adottnak tekintik, tehát minimális esetben is lemondanak arról, hogy — mondjuk — a népdal titkait racionálisan elemezhetőnek tartsák. Természetes, hogy maguk a nép művészei sem teszik ezt. Végül, az iskolai műveltség felől legalább olyan út vezet a nép művészetéhez, mint az avatatlan népi konzumens felől — bár rendszerint még rögösebb. A műveltek útját furcsa módon éppen az elegendő tudás hiánya szokta nehezíteni, amikor a népdal felé racionálisan közelednek. A népi szövegek például számtalan bonyolult információt rejtenek magukban — sokszor a szó szoros értelmében arra is hivatottak, hogy rejtve közöljék a csak beavatottaknak szánt üzeneteket. Az a társadalmi közeg, amely ezekkel a szövegekkel természetes módon él, érti a kódjaikat, amíg a kívülállók csak a burkot látják. A szövegeken túl, a magyar népi dallamvilág jelenkori rendszere többszörösen bonyolultabb a zenei klasszicizmus rendszerénél, amellyel vulgárisán és avatatlanul rokonítani szokás; mert amíg a klasszikus műzene a maga tonika—domináns funkcióival egyelvű tonális rendszer, addig a magyar népzene mai állapotát több különböző elvű, de egymástól nem elszigetelt, hanem egymást alakító rendszer együttélése jellemzi. A mai magyar népzene őrzi először is a tiszta pentatóniát, annak valamennyi módusával, másodszor az ötfokúság különböző átmeneti változatait, szilárd és alterált pien-hangokkal (ilyen alterált pien-hangokban a palóc dallamvilág is bővelkedik), harmadszor — részben a pentaton módusoknak ebből az oldódásából, részben különböző szomszéd-népi rendszerek hatása alatt — több modális hangsort éltet (a palóc vidék a dórt és a mixolídot), s végül már a nyugati zene hatására a tonális rendszent is ismeri és használja, a palócsáig kevés dúr és sok eol (moll) rendszerű dallammal. Ez a sok egymás mellett élő és egymást átsugárzó rendszer az életformák, a belőlük fakadó érzés-, valamint gondolkodásmódok bonyolult gazdagságát jelezné már puszta rátekintésre is, akkor is, ha egyéb forrásokból, például a népélet szociográfiai szondáiból nem tudnánk, hogy a nép tudata — hát még a dallamrendszerkben kifejeződő mélytudata! —■ ma is több évezredes lelki formákat őriz. Egyszerű-e hát a népzene? Nem, nem, nem! Éppen a klasszicizmus felől nézve bonyolult, s csak a bartóki-sztra- vinszkiji forradalom adekvát vele. Egy kicsit minden új gyűjtemény szenzáció, és ez is arra vall, hogy még most, mintegy kétszáz esztendővel az első gyűjtési kísérletek, Pálóczi, Horváth és Csokonaiék után sem ismerjük igazán a népdalt. A romániai Kallós Zoltán gyors egymásutánban megjelent két gyűjteményének több ország értő közönsége örült: ragyogó fényű szövegek, eleven dallamvilág — a klézsei Szályka Rózsa dallamaiban határozott egyéniség, szűk ambitusú, zárt, önmagukban forgó dallamaiban és dünnyögő előadói stílusában hatalmas kifejező erő rejlik. A Magyar Népzene Tára VI. kötete a változatok szó szerint is kimeríthetetlen gazdagságát bizonyítja. Budapesten jelent meg egy európai gyökerű magyar zenei hagyomány, az éjjeliőrdalok monográfikus gyűjteménye, leginkább a mi magyar tájegységünkből, Csallóközből, ahol ez a tradíció máig fönnmaradt. Végül néa népi dallam modern és archaikus rétegeiről
