Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Kulcsár Ferenc: A, b, c, d ... d, c, b, A
L Egy-két é] után már tudtam én, a jövő felé téves arccal állok, öleltem magamat, simogattam, s jelenemből ez az emlék maradt. Betűk mezeje, jó fű — legeltess éhes népeket! És a megharcolt üdv, hogy a költészet bizonyos, mert fej billen, szem tágul, arc kitör — micsoda adás, milyen megadás. (És röviden még — emléke egy versnek: boldog metaforája, illata, körében arcod is bizonyos. Nincsen itt áltatás, e szín, e mezőség, e megmerevült mozdulat csak kívántat: tíz ujjaddal, ezer eszeddel visszakúszol.) — S újra befogni, meztelen. Szívdobogás szilárd helye. Még nem tudni, elnyel-e tágabb tisztulás. És ott? A hangod színe mily? É, A, Ű vagy szelíd N? Még nem tudni, szelíden fölcseng-e vagy trombitál. M Nem tudom érteni, sem értőnek tartani azokat, kik a költészet illetve a vers megszűnését hangoztatva próféta-palástot öltenek. Az emberi beszéd kialakulása előtt éppúgy virágzott a költészet, mint ahogyan annlak esetleges elhalása, módosulása után is fog. A gyönyörű képesség, a beszéd, a nyelv csak fokozat volt, s mikor az ember megnyilatkozott — az emberi költészet nyilatkozott meg. Minden mozgásban és változásban van, az emberi beszéd e mozgás nemes része. A beszéden belül ritmus van. A világ- egyetem pedig világritmusról tanúskodik, ami bizonyítja, hogy a mindenség maga is vers. Ezért a költészet maga a természetes mozgás, a természetes emberi megszólalás — a világélmény rendszerkezetű, ihletett kinyilvánulása. Hszü-ce ezekről a dolgokról nyilvánvaló egyszerűséggel beszélt (és mikor?!) Hallgassuk őt: „Ezért a dob hasonló az éghez, a harangok hasonlóak a földhöz, a zengőkövek hasonlóak a vízhez, az orgonák, furulyák és sípok hasonlóak a csillagokhoz, a naphoz, a holdhoz, a kézidobok, a kereplő, a fu-dob, a harangállvány, a rovátkolt élő deszka- állat és az ütemjelző fa a világ tízezernyi létezőjéhez.” Homlokom elgyöngül teljesen ma reggel s a föld terei körben fölragyognak: egy férfi helyét nő foglalja el, és egyáltalán, minden oly nagyszerűen megváltozott mára: a férfi ihletett, leül a térre teljes örömével — az asszonyok is ifjak lettek mára: az emberek, 6 érzik meztelenségüket. N Napot-éjet teszek egybe, mint két imádkozó tenyerét az ihletett hívő, férfi és nő hajtja úgy, olyan várakozással össze fejét, ahogyan én hajtom napjaim fényét éjeim csöndjéhez, hogy megszülessen az a hang, mely nem lelhető sehol, csak a különösség rejtekhelyein, az ihlet forradalmi fészkein. De jár a fészekrabló állat, hogy elűzve újra új helyet keressek, temetők hideg kövét, egy régi század szellemét, a holnap áthatolhatatlan lombját, hogy verssé költve a hang kirepülhessen — szabad prédának, fürge áldozatnak — mindenképpen új dolgok nemzőjeként.
