Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Kulcsár Ferenc: A, b, c, d ... d, c, b, A
o Meghalt a király, éljen a királyi De mire az ujjongás, hiszen a költő csak a szellem birodalmának törékeny királya! Itt pedig a fák lombja, a mezők íüve, a városok oszlopai s az emberi kezek rejtjelei fénylenek. Ebben a birodalomban minden összecsillan, hogy királyuk csendes fényük fényénél felszabadítsa őket. Cinkosok. Beszélő cinkostársak. R íme: ismérve a líra, de ismerve nem. E kérkedés merő jóhiszem: s én hiszem, hogy népem érte megbecsül: a legeslegszebb hónapok, íme, a költők. Mondanám, ó és jaj, de jaj, ez öreg indulat becse becstelen. Meghatározva jellemem — a lírai jólét örök gátat emel. S — így tovább ... (Lapunk kővetkező számában Balla Kálmán, Reszeli Ferenc, Kövesdi János, Mikola Anikó, Mészáros Károly és Wurczell Gábor írásainak közlésével folytatjuk ankétun- kat. — A szerk.j Sejpítesz álmodban összezúzva. Fondorkodsz nekem sunyítva s fogócskád, árnyad leigáz. De szívemmel csöndben megütöm szívedben azt, mi délibáb. [Vers a vershez] P De mire jó a szó, mely emel végzetbe, mintha kín-nemzésként szállana szájra, annyi emelés és vér után? Mondd csak sután, mire is e sápadt halál-torzó, a kötésekből angyalmód kioldó. S honnan a vérük? Tudás évada, tudod, mire vágyom. Világos ágyon ébredni örökre — szellam poklán. Lehullt fejem? (az is), s a friss, ontf/án szózatát, (ó), hogy tudna nevetni a pompán, mely épp darutollát metszi. Hát lenni költő, ha már a holtág hala a halászt megkívánja, s tiszta csendben csodálja a horgát! A horgon vérző, szenvedő csalétket megváltani kínjától nem vétek! Költőnek, halnak egyaránt.
