Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Tóth László: A megtalált nyugtalanság

alsógatyát (hogy meg ne fázzon!), rövidgatyát, fehér inget, aztán a két fehér törülközőt, amelyre maga hímzett rá virágos mintákat (mert a papnak, mikor feladja az utolsó kenetet, új törülköző kell!), a két fehér pertlikötőt (összekötni a kezeiket), és a két fekete rőzsafűzért is. Most azon gondolkodik, hogy nem kellene-e az öregnek még egy pár új cipőt is venni, mert sem a nővérei, sem az anyja nem akarták, hogy mezítláb temessék el őket (ők ugyan nem akarnak szégyenszemre mezítláb futkosni a föltámadásnál!). Ha végiggondolom az életét — említettem: de sokszor megtettem már, regényt kellene belőle írnom! —, minduntalan a cselekvés és a cselekvés hitének megtartó példájaként kell látnom. Egyik cigarettát a másik után szívom most; csak ne jöjjön, ne zavarjon valaki! A sztereó-lemezjátszón az előbb hallgatott el Bach D-moll toccata és fúgája, a nyitott ablakon beat zene foszlányai hullámzanak felém, egy pillanatig ott látom magam a Kulacs törzsvendégei között: valóban jól játszanak az Alikáék; de megnyugszom és maradok. Amikor hároméves voltam, 1952-ben, apám az egyik pesti kórházban feküdt, anyám a másikban, én a harmadikban, s Amerikában talán épp azon a héten kezdődtek el az első hidrogénbomba-robbantási kísérletek. Az ablakpárkány alatt pókhálót veszek észre: tegnap valahogy ottmaradt, le kellene szednem. Mindenképp maradnom kell. Maradni! És szembesülni! Az ember nem azért született a világra, hogy hallgasson! A munka alakította ki az emberi beszédet, s emberi hangja tette az embert emberré. Mégis, mennyi mindent kénytelen a sírjába levinni! Pedig én úgy vagyok, hogy a történésekben, s ezek kimondásában és újrafogalmazásában élek csak igazán. A történet ilyen értelemben mellékes: egy-egy történés után (melynek hőse, alanya és tárgya — akár közvetve, akár közvetlenül — én voltam), már nem az vagyok, mint aki előtte. A történéssel, tapasztalataival, megcáfolhatatlan vagy kétes értékű igazságaival több. A részletek feldolgozásra várnak: már örökké úton kell lennem! A stafétabotot kezembe nyomták: itt van, okosan élj! Berendezem hát magamnak — miként három évvel ezelőtt ezt a szüntelen elrugaszkodásaimra és visszatéréseimre minden tekintetben megfelelő albérleti szobát — a világot; vérrokon-őseim örökét folytatom: neveit adok mindennek és helyére teszek mindent. Az ő otthonuk az otthontalan- ság volt, a hazátlianság. Mi más lehetne hát az enyém is? Megtaláltam a hazátlanságu- kat és otthon vagyok benne! Még akkor is, ha hazátlanságukból hazát és otthont kereső nyugtalanságuk él bennem tovább. Az ember objektív történelmi és társadalmi tényezőknek alárendelve beleszületik egy adott történelmi korba és társadalomba. Élete folyamán az ember hazát keres, a társadalma pedig hazát ígér. Hazát, a szó eredeti értelmében, amikor még nem nemzeti egységeket és országokat, hanem otthont adó földet-kör- nyezetet jelentett. És kölcsönösen visszahatnak egymásra: ember és társadalma egymást építik. Belső lüktetésekről beszélek. Apám legényfejjel szökött el a szegénysors elől Pestre, anyám a deportálás elől utána. így lett Pest a világgal és az anyanyelvvel való első ismerkedéseim, és később: szellemi tapogatózásaim biztos pontja, ahová bármikor is utazom, mégis mindig elbizonytalanodva és a kivetettség érzésével térek vissza. így lett Izsa a gyermekkoré, az első tájélményeké, ahol mindig vesztesként hagytam el a játszótereket, s még most sem tudnék meghalni hazamenni ebbe a faluba. így lett Pozsony a társadalmi kötődésé, s legújabban munkahelyem is, ahonnét napi munkakötelezettségeim erőmhöz és tehetségemhez mért teljesítése után szinte hanyatt-homlok menekülök. Mégis nagyon jól tudom, hogy ebből a többé-kevésbé szabályos háromszögből — egy-két néhány napos kiugrástól eltekintve — már életem végéig nem szabadulhatok. A tájat (a tájaimat) — vérrokon-őseim példájából — megtanultam lebontva (külsődleges jegyeitől, színeitől-hangulataitól megfosztva) megépíteni. Mert a táj lényegi jegyei önmagukból táplálkoznak, s élnek. És itt vannak bent ebben a jelentésében jelképpé, világgá tágult szobában is. A szívemben. A pórusaimban. És magán hordozza ezeket a jegyeket az írógép is, amelyen most írok, s amelyet két hónapi munkám árán vettem középiskolás koromban, amikor a másodikból kimaradva az egész nyári szünetben útépítésen brigádoztam. Most, elnézve ezt a kiszolgált jószágot, úgy tekintem, mint önálló otthonteremtési szándékom legelső megnyilvánulását. Hovatovább, egyre inkább hajlamos vagyok a megszemélyesítésére: már nemcsak egyszerű munkaeszközöm, hanem a munkatársam lett. A bennem élő éltető nyugtalanságnak és kezdetének jelképe. Azóta hűségesen elkísért mindenhová: Internátusi szobákba, barátaim és ismerőseim egy-egy éjszakára szállást adó lakásába, állomásokra és vonatokra, eddigi albérleteimbe, egy ideig állandónak tűnő otthonomba; azóta mindig pontosan rögzítette érzel