Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Tóth László: A megtalált nyugtalanság

autóbuszmegállónál, amikor nehézkesen lekerült az expressz-járatról. „Magam is iparkodtam!” — volt az illő válasza, s pár pillanatig azon tűnődtem, hogy vajon mi is az, amit családomtól, vérrokon-őseimtől az élettel együtt örökül kaptam. Az első nemzedékhez tartozom Európában, amelynek nincsenek közvetlen háborús élményei. És talán ugyancsak az első nemzedékhez, amelyen az ember „második születésének", a tudósok és szociológusok által aggódva (s ugyanakkor: kíváncsian) figyelt biológiai, fiziológiai és pszichikai átlakulásának jegyei is fellelhetők már. Őseim életét, nem túlzók, de teljes mértékben az otthonkeresés és az otthonteremtés természetes igénye, ösztöne határozta meg, s ez az ösztönük segítette őket át majd minden esetben a történelem buktatóin is. Ha most végigjárnám azokat a helyeket, ahová életük során az otthonra- találás reményében elvetődtek, bizony Osztravától Temesvárig, Eperjestől Franciaországig kellene utaznom, ha nem tovább. Földrajzilag országhatárokra való tekintet nélkül — s hányszor változtak ezek a határok azóta is! — az egész Közép Európát, vágyaikban az egész világot átfogja az ő élni-akarásuk. Mert sosem zárkóztak el a világ elől, s ha a világ kirekesztette őket, akkor teremtettek maguknak újat. Apai nagyapám Kürtről hozott magának asszonyt Izsára, és Kocsolán halit meg; az egyik anyai ágú dédapám vasutasként vándorolt őrháztól őrházig, végig az országon; egyik nagynénémet francia bányavidékre lökte a nyomorúság, hogy néhány év után inkább ismét az otthonit válassza; nagyanyám anyja nap mint nap huszonöt—harminc kilométert járt el kofál- kodni; nagyanyám is többször végigjárta az országot a kenyér miatt, többnyire gyalogosan, szekéren, de utazott vonatütközőkön is a front elől menekülve; anyai nagyapám meg három házat épített föl életében, s most — két agyvérzés után — fél testét már elhódította tőle a halál; de van köztük, aki felakasztotta magát, s mivel „kommunistaérzelműnek” tudták őt a faluban, azt beszélték róla, hogy Isten büntetése fogott a hitetlenen; vannak (ketten is), akik tüdőbajban haltak meg fiatalon; vannak (szintén ketten), akik elevenen égtek el, kinek a kemencéből kipattanó parázstól kapott lángra a ruhája, kinek foszforbomba esett közvetlen közelébe; vannak (megintcsak ketten), akiket beteg veséjük vitt a sírba, mondanom sem kell hogy fiatalon, az egyik az apám volt harminchét éves korában, a másik tizenhat éves húga, és így tovább, három-négy nemzedékre visszamenően sorjáznak előttem, nem rejtegetve arcukat, s kitárulkozva a világ és sorsuk előtt. Nem ámítom hát magam én sem hosszú, békés öregkorral: ha minden jól megy, talán ugyanannyi esztendő áll még előttem, mint amennyinek tanulságait, élményadó eseményeit most összegeznem kell. Az életre sv a halálra egyaránt érett lettem. Amikor megszülettem ősz volt, és 2,5 milliárd ember élt a földön. Ma már 3,5—4 milliárd társammal osztozom ezen a bolygón, s az ezredfordulóra, a legjózanabb számítások szerint is, 7 milliárdan leszünk. Valaki azt írta, hogy addig egy újabb emberiség nő fel mellettünk. És még valamit: „a tudományos tevékenység (minden gazdasági és műszaki következményével együtt) az emberi tevékenység más fajtáihoz viszonyítva a jelen korszakban különösen gyors fejlődést mutat: hozzávetőlegesen azt mondhatjuk, hogy minden tíz évben megkétszereződik... A történelem kezdete óta élt tudósok és kutatók 90 %-a ma él és dolgozik”. Ebben a nagy „tolongásban” és rohanásban talán senki sem veszi majd észre, ha akkor (az ezredfordulóra) én meghalok. Persze, tudom, nem is ez a lényeges. A halál — bizonyos értelmében — mindenképp magánügy: elkerülhetetlen szembesülés önmagunk lehetőségeivel. Még akkor is, ha ezek a lehetőségek

— úgy tetszik — egyre inkább motiválódnak. A haláltudat azonban kötelez és éltet bennünket. „Okosan élj, fiam” — mondta tegnap nagyanyám, aki magatehetetlen párját otthon hagyva és néhány óráig anyám gondjaira bízva utazott el hozzám, hogy míg én takarítok, megfőzzön nekem két napra, s életfilozófiájának eme bölcsességét hetven évének tapasztalatai hitelesítik. Nemrégiben például azt kellett fölmérnem, mekkora erő (és leírom: életerő) kellett ahhoz amikor vagy tíz esztendeje ez az öregasszony (az öregemberével együtt) megvette a halottas ruháit, s szépen, gondosan összehajtogatva elrakta egy külön e célra vett bőröndbe, hogy nekünk, a túlélőknek, ne kelljen a gyászunkban ilyen „apróságokkal” foglalkoznunk. És azóta is, évente legalább egyszer kiszellőzteti és átrakosgatja a két méter hosszú damasztot, amit halál esetén a földre helyezett ponyvára kell majd teríteni (mert felénk a halottat még addig sem hagyják az ágyban, míg a koporsó megérkezik), a két méter hosszú hófehér gyolcsot, a két fehér vánkoshuzatot, a fehér blúzt, a sötétkék selyemkendőt (neki ugyan nem kell fekete!

— szokta mondani), a sötétbarna selyemharisnyát, az öregnek vett zoknit, hosszú