Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Tóth László: A megtalált nyugtalanság
Tóth László a megtalált nyugtalanság A színhely (a színhelyem): egy fényűzőnek korántsem mondható, de szüntelen elrugaszkodásaimra és visszatéréseimre minden tekintetben megfelelő albérleti szoba a naprendszer Föld nevű bolygóján, Európa legközepén, Dunaszerdahelyen. Az időpont: 1975. április 19., délután fél négy. Az íróasztal, amely előtt most ülök, az egész falat eltakaró, költözködéskor (vagy egyéb szükséges esetekben) hat részre szétszerelhető könyvesszekrénnyel együtt a dióspatonyi nemzeti bizottság melléküzemágának asztalosműhelyében készült két és fél esztendővel ezelőtt, hétezer ötszáz koronáért. A valóságról kellene írnom egy jegyzetet. A valóságomról. De lehet-e? Napos, tavaszias vasárnap délután van. Talán az első az idén. Kinézek az ablakon: jobbról japán birs tombol élénkszín virágaival, szemben az óvoda sárga falait látom, az utcán emberek jönnek-mennek, ráérősen sétálgatnak, jobbról balra (a főtér felé) és balról jobbra (a park felé), áthaladva a képen, s idebenn — az egyik polcon — az ébresztőóra ketyeg kibírhatatlanul éles ketyegéssel. Tovább már nem halogathattam: közel négy hónap után tegnap ismét rászántam magam, hogy végre kitakarítsak. így hát egész estig megtartó foglalatosságot találtam magamnak: ugyancsak volt dolgom az ablakmosással, padlósúrolással, por- törölgetéssel. Most, így, tiszta környezetben, viszonylagos rendet teremtve és friss szobalevegővel, egész szokatlannak-furcsának, majdhogynem idegennek tűnik itt, e négy fal között. Legutóbb akkor éreztem így, amikor közel három éve először jártam a jelentésében azóta már jelképpé, világgá tágult szobában, s a csupasz és nedves falakat, kopott padlózatot és magas mennyezetet szemlélve azon tűnődtem, hogy miként fogok itt magamnak otthont teremteni. Igen, frissen festettet; ezt innét fogom majd kérni, azt onnét, amazt rendes kiskereskedelmi árán veszem meg; otthont, s ki tudja már hányadszor és meddig. De nekiláttam, hittel és akarattal. És nekilátok most is, és mindig. Csak mostanában mintha már gyakrabban és könnyebben elfáradnék. Lassan sötétedik: lehúzom a szakadozott vászonredőnyt, villanyt gyújtok. Harmadikos középiskolás koromtól három és fél dioptriával romlott a látásom. Nagyon félek, rettegek a vakságtól. Hogy egyszer megvakulok. A fejfájásról most nem beszélek; ha változik az időjárás, a jobb váltamban és a bal térdemben szaggat kínzón. Érzem, hogy gyengül a szívem, romlanak a veséim. De élek. És ezt pontosan tudom; tíz—tizenkét milliárdnyi agysejtem pontosan regisztrálja. Bár nagyon nehezen dolgozom és lassan; ha írok, minden szóval külön meg kell küzdenem, minden szót külön birtokomba kell vennem, megtisztítanom a még előbbi kapcsolatából rajtamaradt kötőanyagtól, maltertól, hogy új és új minőségekbe építhessem ismét őket. S ha kész az írás, minduntalan úgy érzem, hogy mégis kimaradtam belőle: nem férek el szűkre szabott keretei között. Szét kellene vernem ezeket a kereteket! Talán. Hacsak nem azzal verem szét mindig, hogy az írást szüntelen újrakezdem. Viszont ha most elém állna egy holmiféle tündér és mosolyogva rámszőlna: Kezdj új életet, megadom!, vagy — korszerűbben szólva — arra adódna lehetőségem, hogy mondjuk századunk egyik legkiválóbb elméjének ismereteket rögzítő molekuláját fecskendeznék át egyetlen injekcióstű holt anyaga segítségével az én agyamba, akkor sem kezdenék. Nem, dehogy kezdek én új életet! Nem vonok vissza és nem tagadok meg semmit! Mert bárminek a visszavonása, megtagadása egyúttal a folytonosság tagadása is. A születésem, az életem pedig csak annyiban lehet kezdet, amennyiben szükségszerű folytatás is. „Isten hozta!” — köszöntem rá tegnap reggel nagyanyámra az.
