Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Bereck József: Vendéglátás felezőidőben

Gondos körültekintés, terepszemle után visszaül előbbi helyére. Magnéziumlámpaként villan bennem a felismerés: harminc év múlva ugyanannyi leszek, mint most ő, harminc évvel ezelőtt éppen annyi volt, mint ma én: harmincéves. Szinte napra pontosan.

Nem szegezem arcára véleménykövetelően tekintetemet, sőt, egy kis bűntudatot is érzek. Négy éve dolgozom itt, Szerdahelyen, két éve gondoltam először rá, hogy lakást szerezzek, s a múlt év végén beköltöztem. A szövetkezeti lakás — amelyben újabban lakom —, egy Bauring-Camus típusú panelház hatodik emeletén foglal helyet, s újszerű belső kiképzése mellett, a konyhán és a fürdőszobán kívül tapétázott.

Amikor annakidején először néztem ki az ablakon, rögtön arra gondoltam, hogy a későbbiek során majd azzal vigasztalhatom magamat, hogy tulajdonképpen jó fekvésű ez a ház: a környező tömbházak fölött idelátszik a tejedi és a pódafiai határ egy része, és iá termálfürdő. Csak még nem szoktam meg a hatodik emeletről nézni e tájat. Kételkedem benne, hogy valaha is megszokom. Földszintről a hatodikra — olyan kegyetlen ugrás ez, hogy még a kihagyott öt fokozat sem visszhangzik bennem számonkérően. Harmincévesen végre elszakadtam a szülői háztól, kibomlottam egy nagyon erős vonzású szülői és falusi közösségből, s a centrifugális erő ide röpített. Akartam.? Igen, de... Marad tehát a jelenidejű (és .távlatnélküli) tény: névtábla-jelenlétre ítéltettem egy újabb közösségben, amelyre az a legjellemzőbb, hogy nem létezik. A lakótelepi építkezés jóvoltából több mint háromszáz, időnként az erkélyre, ablakba kikönyöklő emberrel nézegethetnénk egymást, ha történetesen én is ablakomba könyöklők, de megfigyeltem: ha ezt teszem, s valaki megérzi magán pillantásomat, nyomban fészkelődni és matatni kezd a roló zsinórja után.

Néhánynapos városlakóként először Szilveszter éjszakáján gondoltam erre az egészre, azokban a percekben, amikor az idő lendkereke egy pillanatra megállt a tizenkettesnél, aztán beleforult félelmetes századunk utolsó negyedébe. Innen, a hatodik emeletről tisztán láttam, hogy — amikor petárdák közvetítésével már csak itt-ott detonált a féktelen jókedv és az öröm — az éjszaka egyetlen, szépen ívelő piros rakétáját Tejedről lódították az égre. Hallottam: a pályaudvaron füttyögve köszöntötték mindegyik megérkező társukat a mozdonyok. Érzékszerveimet az évforduló percei foglalkoztatták, gondolataimat azonban már a huszonöt évvel későbbi esemény: véleményem szerint az egész világon kitörő, hatalmas, egységes népünnepély. Emlékszem, gyerekesen örültem a gondolatnak, s reális esélyemnek, hogy mindezt megélhetem. S hirtelen eszembe jutottak a rolók ...

Hörpintek egy keveset a vörös borból, újabb cigarettára gyújtok, s már egy cseppet sem érzek bűntudatot, hogy aránylag könnyen, szinte suttyomban tettem szert erre a lakásra. Pedig tudom: a szikár, fekete férfi hét évig építette, építgette a maga házát, garast garashoz, téglát téglához rakva. Nézem tveed-huzatú ölében szunnyadó ökleit, múmia-arcát, örökéltű tekintetét. S várom a jelt, az elismerést jelentőt, a fölmentőt, mert én is tudom: mindenkoron becsesebb a nehezebben megszerzett.

Támogatást keresek a számok bizonyosságában, de mindössze furcsa izgalom fog el. így önsúlyával süpped tudatomba a tény: elindult, harmincévesen elpottyantott, mint jelzőpontot a gondos földmérő. Hogy időnként vissza-visszanézzen. Miheztartás végett. Lehet, hogy öntudatlanul most is ezt cselekszi, ahogy ül a franciaágy-szerű heverőn, immár fesztelenebbül, s látom rajta, nem is sejti, hogy életének pontos felezője vagyok, legalábbis időben, s hogy csak így, hatvan-harmincévesen lehetséges ez, mert így nem lehet eldönteni, kinek van harminc év előnye vagy hátránya a másikkal szemben. Látom rajta, hogy mindezt nem is sejti, s amikor nyújtom neki a bort, elfogadja.