Irodalmi Szemle, 1975
1975/1 - HAZAI TÜKÖR - Mórocz Károly: Táltosok, tündérek, garabonciások
Álmában meredek sziklák között járt, és egy kunyhót látott, ahol egy öregasszony lakott. Odament a kunyhóhoz: egy fehér hajú öregasszony volt benne. Ennek elmondta bánatát, s ez segített rajta. — Itt van egy aranyfésű: várd meg, míg telihold lesz, akkor menj ki a tóhoz, ülj le, és fésüld meg a hajadat vele! Amikor elérkezett az az idő, kiment a tóhoz az asszony. Nem sokat várt: zúgni kezdett a víz, elragadta a fésűt, és abban a percben elsüllyedt ia fésű, s a vadász feje a tó .tükre fölé emelkedett. Egy árva szót se szólt, csak ránézett a feleségére ... Rázúdult egy másik hullám, és elborította a víz. Másnap a feleség megint elpanaszolta az öregasszonynak a bánatát. Most egy furulyát kapott tőle: — Ha fölkel a telihold, akkor fogd a furulyát, ülj ki a partra, és fújjál bele! Alig íette le a furulyát a földre, zúgott a tó, elragadta a hullám a furulyát, é's ismét megjelent a vadász — nemcsak a feje, hanem a teste félig. De a hullám megint elsodorta. Harmadszor is elment az öregasszonyhoz. Ekkor ez azt mondta: — Ha fölgyön a telihold, menj ki a rokkádhoz és fonj! Abban a percben zúgott a hullám, és megjelent a vadász egész teste, kiemelkedett a vízből, kiugrott a partra, megfogta a felesége kezét, és futottak. A hullám futott utánuk, caapdosta a lábukat. Az asszony segítséget hívott az anyókától. Abban a percben a. házaspár egyike levelesbékává változott. Mikor a víz visszahúzódott, megint ember lett belőle, csak egyikük se tudta, hol van a párja. Éveken át terelgették a nyájukat, és ekkor ismertek újra egymásra. Boldogan éltek, míg meg nem haltak. 4. A esörgőskút tündére Felsőszeli (Horné Saliby), 1973. jan. 15. Mesélő Soós Etel (52 éves) Lejegyezte Kontár Magdolna gimnazista Egyszer volt egy szegény ember, akinek annyi gyereke volt, mint rostán a lyuk, még eggyel több is. Igen nagy szegénységben éltek, és egyszer a legkisebbik fia, Pétiké, azt mondta az apjának: — Édesapám, én elmegyek szerencsét próbálni. Tarisznyájába egy-két szem szilvát tett, és egy darab száraz kenyeret. Amint ment Pistike, egy erdőbe ért. Nagyon elfáradt és megéhezett, s a melegben megszomjazott. Leült egy fa mellé, amelynek a tövében egy kút volt. Előbb inni akart a kút vizéből, hogy szomját oltsa. Ahogy a kút fölé hajolt, tarisznyájából kihullott a pár szem szilva s a száraz kenyérdarab, és a kútba esett. Peti nagyon elszomorodott, hogy most már mit fog enni. Abban a pillanatban a kút vize kidobta a pár szem szilvát és a kenyeret, s lám, mindegyik színarany volt. Peti nagyon el volt keseredve, mikor meglátta; gondolta magában, hogy ezt nem eheti meg. De akkor a kút újból kidobott egy akkora cipót, mint a Peti feje, meg egy nagy sódart. Ezután jóllakott, és a-kút fölé hajolva így szólt: — Csörgőskút, van-e tündér benned? A kút pedig így felelt: — Csurr, csurr, de van ám, hajolj, hajolj fölém szaporán! Pétiké megköszönte a tündérnek a jóságát, amit tett vele, és így búcsúzott tőle: — Isten veled csörgős kutam, visz még erre az én utam. Aki a te vized issza, vágyik annak szíve vissza. A kút ismét így felelt: — Csurr, csurr, csak gyere vissza, boldog az, ki vizem issza. A tündér a kútból ezt mondta Petinek:
