Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Duba Gyula: Fábry Zoltán kortársai szemében

megértéshez, a széphez és harmonikushoz, az élethez. Ez a novella Fábry Zoltán első nyomtatásban megjelent munkája. írója mögött — fiatal kora ellenére — már gazdag életismeret és megrendítő tapasztalatok álltak. Érettségije után csillogó szemű, győzelemre szomjas önkéntesként vonult a háborúba, hogy aztán rövid idő alatt kiábránduljon minden vitézségből, s meghasonuljon önmagával és a világgal. Már nem akar ölni és elpusztulni, vért, szenvedést és halált látni, meggyűlöl minden erőszakos halált és megtanulja legfőbb értékként tisztelni az életet. A háborúból hazajövet „hazátlanná” válik, halálosan megbetegszik, „ájult bénaság” fogja el, nem tud mit kezdeni önmagával. Nyugágyában hever és üresnek, feleslegesnek érzi magát. Fiatal, de lélekben már vén, reménytelen. De benső lelki energiáknak nincs híjával, mint későbbi életútja igazolja. A tehetetlenség könyvet ad a kezébe, a könyv után tollat; az írás lelki megújulást hoz a számára. Dolgozni kezd, dadogó lelki felindulásban és expresszív mámorban ír 10 ilyen szavakat, mint emberirodalom, testvér, emberébresztés, szeretet, emberfenség; mámorosán keresi az élet új lehetőségeit, forró jelszavakat hangoztat, az emberiség nagy és teljes erkölcsi megújulását követeli. A halál ellenében életet hirdet és dühtől fuldokló, szinte már átokszerű kritikával illeti azokat, akik nem értik, hogy „irodalmunk iránya

— európai”.

Tamás Mihály így emlékszik rá: „Sok kis mérges írását olvastam Fábry Zoltánnak már abban az időben, amikor a szlovenszkói magyar irodalom első lépéseit próbálgatta, de személyesen csak 1922-ben találkoztunk, amikor Sziklay Ferenc megrendezte az első kassai irodalmi estet. Nagy bámulatomra egy sovány, girhes, mosolygó arcú, velem egykorú fiatal ember mutatkozott be, úgy, hogy ő Fábry Zoltán. Kém emlékszem, hogy mondtam-e neki, de mindenesetre gondoltam arra, hogy hol férhet ebben a fiatal fiúban annyi öreg bölcsesség.

Kopott, táborizöld katonaköpenyben didergett a kassai téli szélben, amit a gyatrán fűtött teremben is csak akkor vetett le, amikor már rá került a sor. Már nem emlékszem arra, hogy miről olvasott fel, csak az az emlékem maradt meg máig is változatlanul, hogy egy gyermeket láttam játszani a pódiumon, komoly szavakkal, szokatlanul merész mondatokkal, a megsejtett elhivatottság kezdő és révedező, de máris vakmerő gondolataival.” Ez a fiatalember már íróegyéniség. Lányi Menyhért 1925-ben írt portréja az első összefoglaló kép a szenvedélyes és lázongó fiatalemberről, aki „böjtöse a maga életének”, és aki „olyan emelkedetten európéerré tudta felverekedni magát”. Lányi két szilárd alapvonását látta meg Fábry Zoltán írói egyéniségének: a művészi fegyelemre és koncentrációra való képességét, majd gondolat- és érzelemvilága egyetemes méreteit. A szenvedélyes kezdő kritikus hadakozásaiban pedig éles szemmel meglátja, hogy „A szaggatott, tömény és elfúló mondatokban, amiket szinte lázban vet papírra, egy átfogó és egyetemes esztétika nagy vonalai bontakoznak ki." A nagyvonalúságot és az egyéni koncepciót veszi észre benne, s ezt az idő is igazolta.

Fábry Zoltán eredendően kritikai alapállású író leitt, hangvételében következetes, meg nem alkuvó. Nem volt kenyere a megalkuvás, sem az óvatoskodó mérlegelés, egy kicsinyes és elfogult, a dilettantizmus terhétől eleve bénán bontakozó irodalomban — a húszas évek szlovákiai magyar irodalmában — makacsul és szinte egyedül képviselte a távlatot. A középszer fölé magasodott. Nem is maradhatott „büntetlenül”; a kisebbségi középszer vagy földhözkötöttség nehezen viseli el csúcsait. A Kassai Űjság — a stüszi vadász analógiájára — olcsó pamfletteit jelentet meg Eábryról Legenda a stőszi vadászról címen, amelyben szánalmasan és ötlettelenül gúnyolják írónk eszményeit. A közeli barát, Győry Dezső is „sáppadt lázban hősi furcsa Fábryt” lát benne. Kritikai vénája és szenvedélye elismerésképpen elnyeri a „Szlovenszkó réme” jelzőt. S bár az őt ért támadások megmosolyogni való, kicsinyes erőlködések, a szellemet alig, sérthetik; az apró szúrások mégis felfájnak a fiatal Fábry lelkében, bizonyítja ezt a Stószi délelőttök előszava, ahol felsorolja őket. Az igaza védelmében kérlelhetetlen fiatalember érzékeny lélek, aki ugyan az Eszme pajzsa mögül halálraszántan vívja harcát, de magányában, vért nélkül szenved, mert megértésre és szeretetre vágyik. Különösen mély seb nyílhatott benne — szinte egy életre szóló sajgással —, Kassák Lajos vágása nyomán, aki híres és ma már irodalomtörténetnek számító vitájuk során „falusi magányában tilin- kózó, spirituális tehenesgazdá” -nak aposztrofálta őt. Tegyünk mindehhez Szántó György Fekete éveim című önéletrajzából egy lévai irodalmi estről szóló tudósítást, amelyen „Fábry Zoltán, a stószi remete balettet táncolt Kaczér Dinávál”, majd Földes Sándorral