Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - Szigeti László: Szembesítés — évek távlatából

a környező városok gyáraiból, építkezéseiről, fáradtan, porosán, szürkén. Pihenni vágynak. Tenni a magukén. Mert holnap hajnalban négykor indul az első autóbusz Pozsonyba. Napi harminc autóbuszjárat: az emberek utaznak, elmennek és visszatérnek.

— Mit ért haza fogalma alatt? — kérdezem Cséfalvay Józsefet.

— A földet, ahol megszülettem. Csallóközt. Akkor is e tájra gondoltam, mikor negyvenhárom január 17-én, Antal napkor megsebesültem Urivnál. Szeretni kell ezt u földet, fiam, mert itt nem kell hóból bunkert csinálni a fagyhalál ellen. Mert itt nem a vágóhídra vagyunk szánva. Ott feküdtem egyedül, elhagyatottan, a havat bevérezve. És nem csalt meg az anyaföld. Ott is agyamba vágott, hogy a nagybátyám, az Álló Kalmi, ma- sinázáskor az udvaron bemutatta, hogy ha az ember hanyatt fekszik, hogyan kel föl. Itt mutatta a harmadik szomszédban, és ott láttam hasznát. Hát nem csudaszép? összekaptam a lábam, és föl. És komolyan mondom, álltam... Tudom, az útjelző táblához föl kellett ágaskodnom. Kacsatovka 16 km, Ivanovka 20 km. Hát inkább Kacsatovkára megyek, de nem és nem ... Hát megnéztem ki az, aki engemet azirányból elnyomott, nem engedett arra menni... Nem volt senki. Aztán Ivanovka felé mentem, oldalamon az élettel. Később vettem észre, hogy Kacsatovka felé baktatott a halál.

— Hány ember maradt ott a faluból?

— Elég sok. A múltkoriban harmincat vagy mennyit olvastunk össze magunk között, akiket a 2. magyar hadsereg temetett dögsírokba.

A hnb elnökétől tudom, hogy a faluból egyetlen túlélő és elhunyt sem harcolt önkéntesen a Donnál. Aztán benézek Zsigmondi Jánosék portájára, ahol első vajkai utam alkalmával egy huszonéves fiú fogadott. Garázsépítéssel volt elfoglalva. Az apja nem volt odahaza, de azóta már azt is tudom róla, hogy nem szívesen beszél a háborúról. Most meg van félórányi időm az autóbusz indulásáig. A zöldszínű ház a templommal szemben áll. A kapuzörgésre Zsigmond Jánosné lép ki az udvarra, és átadja a férje üzenetét: hogy ura kiment a határba, de kár keresnem, ő nem beszél a háborúról, nincs hozzáfűznivalója az ott történtekhez.

A háború kevés csallóközi falu életét befolyásolta oly nagy mértékben, mint Vajkáét. Bár frontvonal sem itt, sem a közelben nem állt, s csak két amerikai bomba esett a Ku- tyadülőre, aztán egy orosz a Felsőhatárra, egy meg az Öregzsófi mellett csapódott a Dunába. Az Öreg-Dunába, melynek homokjából hajdanán aranyat mostak ki .az emberek, halásztak vizében és oltották vele szomjukat. Az Öreg-Dunátöl az itteniek legalább úgy félnek, mint a háborútól, és nem szívesen beszélnek az általa okozott károkról, nehogy magukra haragítsák. A falu krónikájában is nagy helyet kaptak az árvizek, amelyek többször megsarcolták a falut, mint a háborúk. 1458-ban a falut teljesen elsöpörte a jeges víz. Majd 1731-ben és 1809-ben okozott bajokat. Legutóbb pedig 1965-ben kellett menekülni haragja elől.

Ténylegesen a falu határába hullott négy bomba jelentette Vajkán a háborút. S az a közel harminc ember, aki soha nem tért vissza? S hogy miért kezdtem felszabadulási riportomat a doni harcosokkal? Mert ebben a faluban velük kezdődött az a harminc év, amiről szólni és kérdezni igyekeztem, ők vitték tovább a fordulatot, ami azon a bizonyos húsvét vasárnap délutánon érkezett a faluba. Talán már harminc év sem kell, és a meglevő ellentmondások bonyolult rendszerében helyét kereső falu lakosai is átlépik a kommunizmus évezredének kapuját, ahol már ők alkotják a sziszifuszi küzdelemben részt kérők derékhadát.

S immár az autóbuszban ülve sóhajtok fel, hasonlóképp, mint a függönyök mögül rám leselkedők.