Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - Szigeti László: Szembesítés — évek távlatából
— Hát német kéz alatt volt minden! — mentegeti magát Siposs Elek, a 42. gyalogezred 2. hadosztályának szakácsa. — A legalját adták oda a vételezésnél. A combot meg a többi hátsó húst maguknak hagyták, a magyarnak csak az állat szara jutott. — Tudja, mikor kezdődött a doni ütközet? — Nem tartottam meg a fejemben, mert el akartam felejteni. Mert ott csak elcsik- kadni lehetett. De sokszor eszembe jutott Oroszhonban a Balinák Karcsi házára meszelt versike: „Míg Beneš volt az apánk, selem volt a gatyánk. Horhty lett az apánk, meztelen a pi .........k”. Szálasi idejekor is volt egy gúnyrímecske: „Egységes liszt, facipő, ezt h ozta a szebb jövő”. A magyar tisztek minden semmiségért megbüntettek. Ügy pofoztak, mint valami pofozógép. Kínoztak. Nem érdemes beszélni róla. Szégyen ... Talán azért is csalja meg a múlt az eszemet, mert ezt feledni kell. Siposs Elek arcán múlhatatlan vád és önvád pusztasága. Övatoskodása szembetűnően mutatja hajdani életét. Mintha az utolsó kimerevíthető pillanat előtt hunyná be szemét, amelytől gondolata elindul. — Higyje el, sok szakács pusztult ott. Palanák Pistit és Puha Gézát is lepuffantották, és mennyit még...! Mert ha ménkő esett is az első vonalban, az elmót vinni kellett. Éhen is vesztek, tudom, de az elmó mindig kiment... Nem én tehetek róla ... Szégyenlem elmondani a történeteket, mert az én nyelvemen gyalázkodtak ők is... a magyar tisztek ... Hát egyik-másik puszta szórakozásból úgy büntette saját katonáját, hogy sebet vágott a combján, levágta fülét, orrát. Aztán hagyta elvérezni. Az ember még ma is elpirul... De az efféle tisztek, itt haljak meg, ha túlélték a háborút. Az oroszok nem bántak úgy a fogollyal, mint a gőgös magyar a társával.. . Nevek után érdeklődik? Hát jó. Negyvennégy tavaszán kerültem Orelba, fogságba. Negyvennyolcban szabadultam. Averkin orosz tisztre emlékszem, de már nem tudom, miért, mi okból. Rövid időre elhallgat, mint az életben megfáradt öregek általában, aztán már semmire sem akar visszagondolni, s mint aki harminc éve mást sem csinál, szüntelenül azt emlegeti: „az elmó kiment, az utolsó cipóig kiment”, mintha életének tartalma nem a tetteibe, hanem egyre fogyatkozó szavaiba lenne belefoglalva. — Odafelé mentünkben azt mondogatták, első vonalban vannak a németek, a másodikban, utánpótlásként leszünk mi. Aztán mikor ránkvirradt a dögös január, minket úgy lőtt az orosz, hogy minden négyzetméterre akna pottyant. A németek meg a frontvonal mögötti kalyibákban melegedtek — mondta Ozsvald Ferenc. — Mikor a doni vonalainkat szétmetélték az oroszok, mint valami cérnát, már tudtuk, hogy végünk. Igaz, előtte is éreztük, hogy golyófogó hadsereg vagyunk, egy szégyentelen politikai sakkhúzás gyalogos áldozatai. De ki mert volna szólni? Na ki? Kinek nem volt kedves az élete? Vagy kinek nem kedves ma? — A mai vajkaiak életében mit jelent a Don-kanyar? — Egyet: a halált. Pedig jóval több ez annál... jóval több. Mert míg a történelem megbocsájt, a paraszt soha! Persze, az ottmaradtak hozzátartozói nagyon is tudják, mi történt ott igazában... A mai fiatalság nem bírja fölfogni, hogy a Don-kanyarnak ma is közösségi gondnak kellene lennie. A leselkedő háborúk miatt. Jancsi fiamnak is sokat beszélek erről, de ő rendetlen díszkirakatnak nézi csak a háborút, mert a mai fiatalok keveset próbáltak. De nem is kívánom nekik, hogy kipróbáljanak harminchat hónapot a fronton és aztán hat év fogságot. — Inkább egyszer eszek csak napjában főtt krumplit, csak háború ne legyen — mondja Fríber János. — A mai fiatal el nem hiszi, mi történt a Donnál. A mai fiatal még nem látott véres hóembert. Húsból gyúrtat. Éppen jókor fordul a verandára Fríber János lánya, Lívia. Tizennyolc évesnek gondolom. — Nagyjából tudom, mi történt a Donnál — csicsereg, s nevet, ragyog, mint a nap az udvar fölött. — Óriási harcok voltak, sok ember meghalt stb ___Tudom, szörnyű lehetett, de... valójában..., valójában nem tudom, mi történt ott, valójában nincs a véremben a történelem... Igaz is: mit jelenthetett apának a háború? — kérdi, s egy percre sem szűnik mosolygása. Aztán kifordul kecsesen a verandáról csípőjéhez szorítva a teli lavór fehérneműt. N yitó mondataimban már utaltam az örömre, amit a háború vége lobbantott a faluban. Az itt élő emberek lelkileg kötődnek a földhöz, a természet e földi dolgaihoz s a múlthoz. Valahányszor bekopogtam volna egyik-másik portára, elébb fölmentem a töltésre,
