Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - Szigeti László: Szembesítés — évek távlatából
A cselédséget, a kommunista-gyanúsat, a nem magyar nyelvűt nyíratták ki elsősorban. A zsidókról meg a cigányokról nem is beszélek. — Mit jelentett maguknak, hogy felvidékiek? — Meg is kaptuk a magunkét mindig! De az volt a fő bajuk a magyarországiaknak, hogy nem nézhettek le bennünket. Csúfolódtak, meggyaláztak, mégsem nézhettek le, mert egyszerűen fölöttük álltunk. Emberileg... Nem mondom, akkor magyar állampolgár voltam, de a gyerekkor kötött a köztársasághoz. Jobban mint az akkori Magyar- országhoz, mert a republika demokratikusabb volt. Sok olyan felvidékivel beszélgethet, aki magyarokhoz rukkolt. Nekünk akkoriban nagyon fájt, hogy mi is magyarok vagyunk, a szónak rosszabbik értelmében, mert ilyen is van. Különbül beszéltünk magyarul, mint ők. Hegyibénk sem jöhettek a századnál. Sokkal csiszoltabbak voltunk, és nemcsak nyelvileg, agyban is. Értelmileg. Mikor a tisztek az iskolai végzettséget kérdezték, hát nagyon kevés felvidéki volt, alíi nem mondta be legalább azt a két polgárit. A tisztek csak dühöngtek. Megkérdeztek egy Szívós nevűt, innen Somorjáról. Fiam, mi a foglalkozásod? Pásztor voltam. Iskolai végzettséged? öt elemi, három polgári. A tiszt nagyot káromkodott: hogyhogy abban a rohadt kommunista államban a pásztor is járhatott polgáriba? Ez volt szemükben a csoda. Sok írástudatlan vonult be a magyar- országiak közül, de horthyéknak ez nem számított, csak tudjon ordítani és haljon meg a hazáért. Jaj de sokszor hallottuk, hogy felvidéki büdös kommunista, Beneš-ivadék. Tudom, Vas Jancsi törzsőrmesternek szegtem szavamat, hogy mondja ezt valaki előtt, de hangosan. Nem voltam vele kibékülve, pedig szeretett. Fríber Jánosék ajtaján vasárnap délelőtt kopogtatok. Nehezen áll kötélnek, de végül is enged felesége unszolásának, mert hogy jön az asszony ahhoz, hogy gyávának mondja őt a „cikkíró” előtt. Még a miséről is lemondott miattam. — Ma sem értem, mi az istennek vittek ki, ha nem bíztak bennünk? Mi csak büdös kommunisták voltunk. — Maga kommunista? — Nem. Azóta sem. Kilenc elemit és egy szakközépiskolát végeztem be. Utána disznóetetőként dolgoztam. Idejekorán vonultam nyugdíjba, mert a háborús sebesülést nem lehet teljesen kiheverni. Egyik felem állandóan zsibbad, fél fejem tűkön fekszik. És mindez a „magyarok” miatt, akiknek mániájuk volt a felvidékiek szidalmazása. — Harminc éve szabad Európa, s az idén december 28-án lesz harmincéves a maga szabadsága. Mit gondol, ki bűne, hogy fogságba esett, s tudja, miért kellett vesztesként befejeznie a háborút? — Hát az urak végett. Negyvenhárom januárjában 2500 kilométerrel voltunk Pesttől, ahol az urak bujálkodtak. Hát hol volt a magyar határ a Dontól? Mit kerestünk mi ott? A halálra itthon is rálel az ember, s bár itt is érthetetlen a kimúlás, mégis van benne valami értelem. Talán az, hogy hazai földben az elhalt mag is könnyebben csírázik ... — Melyik város közelében esett fogságba? — A Donnál. — Melyik városnál, településnél? — Mondom, hogy a Donnál! A magyar frontvonal közepe táján. Ott csíptek el az oroszok. Két hónapig velük jöttünk hazafelé. — Harcoltak is az oldalukon? — Hát mi az isten! — Melyik magyar tiszt vette át a vezetést akkor? — Egyik se. Ott egyformák voltunk. A parancsnok orosz volt, csak keveset tudott magyarul. — Maga nem kommunista. Miért lépett hát az oroszok oldalára? Miféle meggyőződés vezette? — A nem kommunista is szereti a hazáját. Azt kérdezték: ott maradunk-e Oroszországban, vagy haza akarunk-e kerülni. Hát ki nem akart hazajutni? Fegyvert adtak, és jöttünk. Sztarioszkolnál csíptek el bennünket a németek, tudja isten, hány ezer orosszal együtt. Ott sebesültem meg ... Legyengültem. Nem volt ám ott anyám főztje! Mikor tudtak, hoztak, de többnyire a hideg tartalékot rágcsáltuk. Harminc fok nuUa alatt, hasba meg alig valami, csak a szellentésre való.
