Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - Kövesdi János: A vén szilfa könnyei
Kövesdi János a vén szilfa könnyei Eddig Limbacher beszélt, de most Gyenes úr vette át a szót: — Nyáron, ha szép idő van, vasárnaponként ki szoktam menni a Kultúrparkba. Csak rákacsinitok az unokámra, tízéves kis pernahajder, a nyakamba ugrik, megölel, megcsókol, mert igen szereti a minigolfpályát... és már indulunk is. Június első vasárnapján összeakadtam ott egy régi ismerősömmel. Tanító volt, a gyerekeimet is tanította. Most már nyugdíjas. Elbeszélgettünk erről-arról, felidéztük az ifjúkori újvári szép emlékeket, megvitattuk az új Duna-hidat, beszéltünk politikáról meg minden másról. Már éppen hazafelé tartottunk, észre se vettem, hogy a fiú elcsa- vargott, mert ha nem fogja a kezem, mindig a nyomomban szokott járni, akár a puli, oldalazva és jobbra-balra tekintgetve, egyszer csak elém surrant, játszi himbálózó léptekkel, megállít szemben velem, és lábujjhegyre állva, mint egy balett-táncos, kinyújtotta felém a két karját — benne egy nagy piros rózsa. — Nézd, nagyapa! Ugye szép? — mondja. — Hehh, Sanyika ... Szép. De hát minek tépted le azt a rózsát?! — Anyukámnak ... Te hozd, nagyapa! — Micsoda rendetlen gyerek! De hát ilyen vandálok ezek ma mind — jegyezte meg az ismerősöm. A fiú összerezzent, és lehorgadt fejjel elbújt mögém. Igen elszégyellte magát. A rózsát, ha már úgyis letépte az unokám, nem dobtam el; Sanyikénak persze, de csak óvatos beszéddel, megmostam a fejét. Azért nem túlságosan, mert gondolkodóba ejtett, hogy ő az anyukájának akarta vinni a rózsát. És éppen ez az, amit nem értett meg az ismerősöm. A kiérdemesült pedagógus... Ugyanis egészen felháborodott az unokám cselekedetén, noha ártatlan dologról volt szó. És látván, hogy nem szándékozom teťt- legességgel is nyomatékét adni nagyapai intelmeimnek, egyenesen felszólított, hogy márpedig a kihágásért „magyarosan páholjam el” a fiút. Csak úgy ér valamit az egész. És hogy azért ilyen „kezelhetetlen és kifejezetten vandál” a mai ifjúság, mert a mostani tanítók nem fenyíthetik testileg is a gyereket. Az utolsó mondata szó szerint megragadt bennem: — Embereket mindenkor csak megfélemlítéssel lehetett kellőképpen kézben tartani;., gondoljon a negyvenöt előtti magyar hadseregre, ott volt fegyelem! Semmi kedvem nem volt vitába bocsátkozni vele — nem tartottam magam illetékesnek a neveléstan kérdéseiben. A tanácsát nem fogadtam meg, mert én ismerem Sanyikét. Még sohasem ütöttem meg. Nem volt rá szükség. Rendkívül érzékeny lelkű gyerek. Sohasem tépett azóta rózsát. De a születésnapján szintén vitt virágot a mamájának — a megtakarított pénzén vásárolta. Pedig az apja se, én se figyelmeztettem ... Bocsássák meg, uraim, hogy ilyen sokat beszéltem az unokámról. Tudják, hogy van az... mi, nagyapák szeretjük az unokáinkat. A rossz nyelvek szerint jobban, mint a gyerekeinket szerettük. Tisztán önzésből. Mert — mondják a rossz nyelvek — nem kell közvetlen felelősséget éreznünk értük, az a szüleik gondja, ahelyett szabadon élvezhetjük a játék tiszta gyönyörűségét. Ha jól értettem, Limbacher úr, lényegében ön is a megfélemlítésről beszélt. Csak más vonatkozásban. A helyi lakossággal szemben alkalmazva. Teljesen osztom a véleményét,
