Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - Kövesdi János: A vén szilfa könnyei
hogy egy hazáját védelmező nemzetet, különösen ha erőt is érez magában, semmilyen módon nem lehet megfélemlíteni. Azóta, hogy azzal a tanító ismerősömmel találkoztam, én is gyakran elgondolkozom a megfélemlítésen, mint az emberekkel való manipulálás egyik módszerén. Többször felidéződtek bennem ismerősöm szavai: „Embereket mindenkor csak megfélemlítéssel lehetett kellőképpen kézben tartani... gondoljon a negyvenöt előtti magyar hadseregre, ott volt fegyelem!” Önök, uraim, akik ott voltak Kurszknál vagy akár Voronyezsnél, talán helyben hagyják, hogy ez szamárság. Mert éppenhogy nem volt fegyelem. És nem is lehetett. Minthogy megfélemlítéssel és kegyetlenkedéssel akarták elérni. A harc céljáról megfeledkeztek. Szemtanúja voltam egy ritka kegyetlenségnek, amit egy galántai tizedesen követtek el. Azért mondom, hogy ritka, mert ártatlan embert sújtott. Nagy tizedesről van szó, talán ismerték is. Az ötvenkettes ezrednél szolgált mint szakaszparancsnok. A tlcsihai erdőben lőtték agyon, Sztorozsevoje közelében. Július végére már úgy-ahogy beásta magát az ezred a Don partján. Am ahhoz, hogy alaposan kiépíthessük az ellenállási vonalat, nyugalomra és biztonságra lett volna szükség. Csakhogy ezt az oroszok is épp olyan jól tudták, mint mi. És egy pillanatra sem hagytak nyugton bennünket. Éjjel sem. Állandóan tartanunk kellett kisebb-nagyobb rajtaütésektől. Ha sokáig nem jött át semmilyen járőr, akkor biztosra vehettük o váratlan géppuska- vagy aknavetőtüzet. Egyszóval minden eszközzel gátolták, hogy kiépíthessük állásainkat. A zászlóalj arcvonal-szakaszával szemben húzódott egy sziget. Ügy két kilométer hosszúságban. Ezen a szigeten — a sziget túlsó partján — harcelőőrsöket helyeztek el. összesen hatot. Ezeknek az előretolt harcelőőrsöknek kellett biztosítaniuk s főellenállási vonal zavartalan építését. Különböző alakulatok küldtek embert az előőrsrajba. A huszár szakasz, egyik század, másik század. Nagy tizedes ment ki velük mint őrsparancsnok. Bevették magukat a bunkerokba, és néhány napig őrködtek, míg be nem csapott a mennykő. Gyanúsan nagy volt a csend az alatt a néhány nap alatt. Mondogattuk is egymásnak, hogy odaát valamiben sántikálnak. Egy pisszenés sem hallható. Egyik hajnalban aztán csakugyan kitört a balhé. Rajtuk ütött egy megerősített szovjet járőr. És elfoglalta az előőrsöket. Mire a készültségi szakasz a segítségükre siethetett volna, az őrs-harcosok, már akik életben maradtak, a nyakukba szedték a lábukat. Annyira megrémísztette őket a váratlan támadás, hogy pánikszerűen menekültek. A tizedes hiába vezényelt többször is „Állj! Vissza!”-t. Ö maga kitartott egy ideig, de géppisztollyal nem sokra ment, mihamar elfogyott a tölténye. Golyószórójuk pedig nem volt. Amikor látta, hogy nem birkózhat meg a túlerővel, ő is kereket oldott. Hiszen ostobaság lett volna oda dobni az életét. Már így is alig-alig tudott megmenekülni az ellenségtől. A mieink persze nem hagyták a szigetet. Másnap pirkadatkor ellentámadás. Vissza is Tették a szigetet. Persze elég súlyos áldozat árán. Tizenhatan estek el a földerődök körül. Hadbíróság lett a dologból. Nagy tizedest a többi őrs-harcossal együtt rögtönítélő bíróság elé állították. A visszafoglalásnál elesett tizenhat embert is a nyakába varrták. Nagy felhajtással rendezték meg a tárgyalást. Egy közeli erdőben, a mögöttes területen. Az ezred összes szolgálaton kívüli katonáját kivezényelték. Az egész raj ott sorakozott a rögtönzött törvényszék előtt. Egy százados, a nevére már nem emlékszem, olvasta fel a vádat: — Nagy tizedes, megszegve a hazának fogadott esküjét, felelőtlen cselekedetével és gyávaságával súlyos veszteséget okozott ezredünknek, és mint ilyen — elrettentő példaként kell, hogy álljon a hadsereg előtt... A törvényszék persze bűnösnek találta és golyó általi halálra ítélte. Emlékszem szegény Nagyra, szép szál fiatalember volt, gesztenyebarna hajjal, hosszú barkóval és csinos bajusszal. Letérdelt bírái előtt, úgy könyörgött: — Tiszt uralmi Huszonkét éves feleségem van, két kisleányom, egyik kétéves a másik három... Kegyelem... Az ő nevükben! A haláltól nem féi^k, hisz’ számtalanszor