Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - Jurij Nagibin: A hetes számú ház

Eat nem azért Írom, hogy a tengerrel szembeni tartózkodásomról vallj ak — hanem hogy megszabadítsam a boldogság pillanataihoz kötődő emlékeimet a tengeri asszociációktól. Életem nehéz perceiben hányszor fölbukkant előttem az ég, ragyogó kékjén az említett fénylő házsarok, és tett boldoggá! A saját lelki életem iránti furcsa közönyömben nyugodtan megbékéltem a hajó és a tenger banális képzetével. Ogy látszik, a sablonosság a léleknek is megfelelő módszer a munkamegtakarításhoz.

Hogy mit jelent számomra valójában a régi szimbólum, azon csak nemrég gondolkodtam el, amikor ötvenedik életévem küszöbén ismét csábítani kezdtek gyermekéveim, az indulás napjai. .

Tudatára ébredtem, hogy — ha tisztán csak magam örömére is — elbeszéléseket fogok írni azokról az évekről, hogy örömmel tölt el, ha kimondhatom az olyan elfeledett neveket, mint a Zlatousztovszkaja, Petroverigovszkaja, Sztaroszadszkaja, Arhangelszkaja utca, Pokrovka, Maroszejka. De persze, nemcsak ezért. ..

Végképp nem törtem rajta a fejem, merről lépjek be az elveszett világba, helyesebben szabad teret engedtem annak a tudat alatti impulzusnak, amely számtalan tettünket meghatározza; tudatomat nem is informáltam a munkámról, csak a végeredményt tártam fel (Lev Tolsztoj úgy vélite, hogy ilyen esetben maga a lélek gondolkodik: „Piarre lelke azt gondolta”], ezért nem is voltam túlságosan meglepve, hogy éppen a Zlatousztovszka- ján sétálgatva merülök el a múltamban. Nyilván az öröm váratlan impulzusait vágytam érinteni elsősorban.

Egy bizonyos rendkívül barátságtalan áprilisi napon volt ez, egy olyan napon, amikor a tavasz, mintha akaratlanul is beismerné, hogy még nincs ereje beköszönteni. A feltornyosult szürke fellegek, melyek ablakrámák közé szorított piszkos vattára emlékeztetnek, a latyak, az iszapos levegő, mely idegen könny hideg nedveként tapad rá az ember arcára a környező világgal harmonizálva — zord ború és lelki nyomottság. Most mindezt józanul a lég- és vérnyomással magyarázzák, de akkor sem tud tőle szabadulni az ember. Én is az esetlen öregember nehéz járásával vonszoltam magam a Zlalousz- tovszkaján, de ez alkalommal se vidám, se szomorú gondolatokat nem ébresztett bennem az utca — a múlt emlékezetem poros zugában szunnyadt. Valamit építettek itt, és az építkezés helyét körülvevő deszkapalánk, meg a járdát helyettesítő deszkapadozat a túlsó oldalon idegen külsőt adott ennek az utcának, amelynek ráadásul még a nevét is megváltoztatták.

Amikor az örmény utcába értem, észrevettem, hogy az ég borulatköpenyén fénylékeket ütött a nap, és a legnagyobb lék — finom muszlinnal bevont kék darab — éppen a hetes számú ház fölött terült szét. Lelassítottam lépteimet — a ház jellegzetesen éles sarka határozottan szelte át a térséget, mint egykor.

És egyszerre fellobbant bennem valami, ami nem volt sem örömteljes emlék, sem múltat idéző emlék, hanem élő boldogságérzet, melynek mostani lelkem a birtokosa. És rögtön elvesztette fölöttem uralmát a fekete tavasz komor napja, minden kellemetlenségével együtt, és a bennem megöregedett idő semmilyen kellemetlensége nem tehetett velem semmit. Az sem tompította lelkemben a fényt, hogy most végre megtaláltam a rejtély kulcsát. Tenger, hajó — micsoda ostobaság! A fal élesen lenyesett sarka különleges tulajdonsággal bírt: olyan érzést sugallt, hogy mögötte ismeretlen, csábító sohasem látott távolságok rejlenek. És nem határozható meg, lelki vagy térbeli távolságok-e azok, a legfontosabb a szeretet, az igazság, vagy a változás, amely végül is egyenlővé teszi az embert önmagával! — Ezt ígérte a házsarok az ég közepén. Miért éppen ez a sarok, és miért nem egy másik? Valóban nem tudom, de az nem is fontos. Minden embernek van egy ilyen házsarka. És borzasztó lesz, ha majd egyszer semmit sem fedezek fel a házam sarkán túl, mert az annyit jelent majd, hogy megadtam magamat. Ám, amíg megindít az ég kékjén úszó házsarok, amíg hiszek a mögötte rejlő távolságokban és hallom a hívásukat, addig még tudok élni, sírni, alkotni.

Kövesdi János fordítása