Irodalmi Szemle, 1975
1975/1 - HAZAI TÜKÖR - Mórocz Károly: Táltosok, tündérek, garabonciások
Mórocz Károly Az alábbiakban az itt közlésre szánt Galámta környéki népi epikának azokat a jellegzetességeit igyekszem felvázolni, amelyek közvetve vagy közvetlenül tükrözik az ősi magyar [finnugor) hitvilág, illetve a későbbiek során kialakult népi hiedelemvilág egyes elemeit. Fejtegetésem során mindenekelőtt Diószegi Vilmos A pogány magyarok hitvilága (Akadémiai Kiadó, Budapest 1973) című művére támaszkodom, melyben a szerző megállapítja, hogy . a pogány magyarok hitvilága, ha egyáltalán megismerhető, úgy elsősorban a magyar néprajzi anyag — a néphit, a népszokások, a gyermekjátékok, a mesék stb. — alapján tárható fel." Diószegi Vilmos a rendelkezésére álló hatalmas adathalmazt összehasonlítja a szomszéd népek és a sámánhitű finnugorság, valamint a velük az őstörténet folyamán érintkező törökség hasonló jellegű emlékeivel, kimutatja azokat az egyezéseket, melyek csupán a finnugorság és némely velük történelmi kapcsolatban álló török fajú vagy kultúrájú népcsoportnál fordulnak elő. Kutatásaiban nagy figyelmet szentel a szovjet tudomány legújabb eredményeinek is, s ez tagadhatatlanul növeli tudományos megállapításainak a súlyát. Diószegi leszögezi, hogy „A samanlsztikus világkép alkothatta a pogány magyarság világfelfogásának a gerincét”. (8. old.) Ebben a világfelfogásban jelentős szerepeit töltött be a holdas, napos f a, az ún. világfa, amely függőlegesen elhelyezkedő rétegekre osztotta a világot: a föld alatti világra (kígyók, békák, gyíkok birodalma), a föld feletti világra (azaz középső világra) és a felső vagy égi világra, amely a fa ágai közt található a nappal, holddal, esetleg a középső világ leikeinek a jelképes ábrázolásával (ökör, ló, szarvas stb.). A sámánok „választott” emberek, akik akaratunktól függetlenül nyerik „tudományukat” (látnoki képesség, alakváltoztatás — például ökörré, lóvá, macskává stb.); jellemző rájuk a testet elhagyó lélekben való hit, amely vissza is tér beléjük (ún. szabadiélek). A leendő sámán, illetve táltos fölös testrésszel, például foggal születik. Felavatásának fontos része, hogy fel kell másznia az „égigérő fára”, tehát ki kell állnia a próbát. A népmeséinkben szereplő táltosló tulajdonképpen a sámándob szerepét tölti be. Az avatási szertartás emlékét őrzi a feldarabolás is, melynek során a hős az összeragasztást követően megújul, tudományában gyarapszik. A fentebb jelzett ősvallási elemek egyes motívumai ismerhetők fel elsősorban a mellékelt 1. és 2. számú népmesékben. Az 1-ben a juhászlegény egy terebélyes fa alatt énekelget, amikor egy fehér galamb röpül a fára, és egy levelet ejt a legény elé — tehát 'üzenetet, ha úgy tetszik: parancsot hozott. A galambot követve szolgálatot vállalt a királynál. Amikor „jósággal simogatni kezdte” az istálló sarkában álló sovány gebét, az „emberi hangon megszólalt... csapott egyet a farkával, erre törpék jelentek meg, s percek alatt tisztába öltöztették az istállót.” Később a ló „szép erős paripává változott, a legényre lovagi ruhát varázsolt, s hozzásegítette őt, hogy a legmagasabb torony ablakából is ő vegye le a király legkisebbik lánya kezéből a virágcsokrot, amivel elnyerte a királykisasszony kezét is. Végül a juhászlegény „levágta a ló fejét, amiből egy hófehér galamb szállt ki.” A palota három szinten levő ablakai nyilván szintén három régiós égigérő fát helyettesítik. A 2., vízkeleti változatban, miután „nagy szél támadt,... leszállt a sárkány, és elvitte a leányt a leányt az é g i g ér ő fára.” Egy szegény leg én y táltosok, tündérek, garabonciások Adalékok a Galánta környéki népi epikából
