Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - Helena Dvofáková: A művész és napjaink hősei (Beszélgetés Miroslav Válekkal)

a művész és napjaink hősei*

(Beszélgetés Miroslav Válekkel)

— Az irodaiam és áltálában mindenfajta művészet történetében számos olyan hőst találunk, akinek neve nemcsak bizonyos embertípusok jellemének (tulajdonságainak), hanem az őket megszülő kornak is a szinonimájává vált. Ezek a hősök azon túl, hogy fölidézik saját korukat, egyszersmind jellemzik is; magukban hordozzák koruk bonyolultságát, ellentéteit, eredményeit, célkitűzéseit és eszményképeit, s így saját koruk legégetőbb problémáinak tolmácsolóivá, megoldóivá — vezérekké és támaszokká — is váltak. Sőt, mindmáig az emberi etika, erkölcsiség és erkölcsök, érzelem- és gondolatvilág fejlődésének jellemző és érzékeny tanúságaiként, a tényszerű történelmi fejlődés át- élőiként tartjuk számon őket.

Lehetséges-e napjainkban, hogy a művészetben olyan hősöket teremtsünk, akik egy bizonyos korszak ismereteinek szintézisével rendelkeznek, s ezért a kort vezetni és irányítani képesek? Szükségesek-e egyáltalán az ilyen hősök, ha ma már minden olvasó maga is hozzájuthat a filozófiai művekhez, a szakkönyvekhez, a folyóiratokban föllelhető információk tömegéhez, s így aztán egyre kevesebb ideje jut a szépirodalomra? Szükség van-e még napjainkban a példaadó hőstípusra, hiszen az emberek a múló idővel egyre inkább képesek boldogulni az életükben, és közvetlenül, tiszta formájában választhatják ki onnan azt a tudásanyagot, amelyhez valaha kizárólag csak az irodalom közvetítésével juthattak? Nem fenyeget-e annak veszélye, hogy az élet változatossága egyre inkább előtérbe jut a művészetek sokszínűségének (és élénkségének) rovására? S végül e tényhez (vagy feltételezéshez) viszonyítva milyen arányban növekednek a. művésszel szemben támasztott követelmények? Ezekben a viszonylatokban miképpen fog változni a művésznek a társadalomban betöltött küldetése?

— A pozitív hős szerepének kérdése az irodalomban és a művészetekben nem újkeletű. Már évekkel ezelőtt is vitáztunk róla, és most egészen logikusan, persze más összefüggésekben, más körülmények között, de ugyanolyan időszerűséggel térünk vissza hozzá.

Mit is fed tulajdonképpen a pozitív hős fogalma?

Kérdésében bizonyos mértékig benne volt a válasz is, amikor pontatlanul a „példaadó hős” elnevezést használta. Igen, többnyire így értelmezzük. Példaként, mintaképként, csupa erényes tulajdonságok hordozójaként. De valóban csak ilyenek a pozitív hősök? A művészet és méginkább az élet azt mutatja, hogy nincs ez egészen így. A pozitív hős is ember, a maga ellentmondásaival és lelki vívódásaival, s az a társadalom és kor alakítja őt, amelyben él, kora pedig nemcsak a pozitív, de a negatív jegyeit is rajtahagyja. Persze, az irodalomból is tudunk példát a pozitív hőstípusokra, rövidéi szólya az erkölcs sugárzó mintaképeire, a minden példaképek példaképeire, akiket mintha az olvasókönyvekből ollóztak volna ki. Az ilyen hősök azonban többnyire életképtelenek és unalmasak, mert nem hasonlítanak az élő emberekhez, mert kimódolt és valótlan sémák. Véleményem szerint inkább az a pozitív hős, aki a határhelyzetekben felül tud kerekedni önmagán, s levetkőzi rossz tulajdonságait, és ezekben a helyzetekben is a jókat juttatja érvényre, aki legyőzi önzését és másokkal — az egyénekkel, a kollektívákkal, a társadalommal — gondol. Pozitív hős továbbá az is, aki eszményei érdekében képes lemondani helyzeti és távlati előnyéről, aki sem önmagát, sem a formálódását elősegítő társadalmat nem árulja el. Hiszen természetes, hogy a pozitív hős magán viseli korának jellemző jegyeit, s annak a társadalomnak a szelleme hat rá, amelyben él.

Pozitív hős végeredményben nemcsak vezetési és irányítási képességekkel bíró ember lehet. Nem kell, hogy kitűnjön mások közül, lehet szerény ember is, és korántsem szük* Az interjú a Nové slovo 1975. március 20-1 (612.) számában jelent meg.