Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - Helena Dvofáková: A művész és napjaink hősei (Beszélgetés Miroslav Válekkal)

séges mindig olyan helyzetekbe kerülnie, amelyekben „példaadó hős” válna belőle. A pozitív hősök közöttünk élnek, és mi sokszor nem vesszük észre, nem ismerjük fel, nem értjük meg őket. A művészetek sajátossága épp abban rejlik, hogy megkeresi ezeket az embereket, az igazságot mondja el róluk, s hogy ezáltal a tudatunkban az őket joggal megillető helyre kerülnek, mert a pozitív hősök általában nem furakodnak erőszakosan az előtérbe.

És hogy szükségesek-e? Azt hiszem, ez a kérdés elsősorban elméleti jellegű. Ugyanígy megkérdezhetnénk azt, hogy nekünk, a közösségnek és a társadalomnak szüksége vian-e egyáltalán arra, hogy elképzeléseinket és cselekedeteinket mások cselekedeteivel és állásfoglalásával szembesítsük, szükségünk van-e bizonyos helyzetekben ismét arra hivatkozni, ami elmúlt, ami egyszer már megtörtént, s amivel azonosulhatunk és azonosulni akarunk. A mi társadalmunkban is adódnak olykor az egyén és a közösség számára nehéz és bonyolult helyzetek, amelyekben nemcsak önmagunkból van jogunk és szükségünk bátorságot meríteni, de a mienkéhez hasonló és a környezetünkben megtörtént vagy megtörténő esetekből is. Ha ön úgy látja, hogy napjainkban az emberek „egyre inkább és egyre jobban segítség nélkül is boldogulhatnak”, csak részben igaz. Habár szokatlanul gyorsan fejlődik a tudomány, növekszik az információmennyiség és emelkedik az életszínvonal, az emberek nem válnak egyszerűbbekké; az emberi élet nem olyan egyenlet, melynek másik oldala minden nehézség nélkül behelyettesíthető. A társadalomnak, és így a szocialista társadalomnak sem célja a személyiség leegyszerűsítése, sőt ellenkezőleg. A pozitív hősre ezért napjainkban is szükség van, talán jobban mint bármikor, és nemcsak a felnőtteknek, hanem elsősorban az ifjúságnak, mert az ő személyiségük még csak alakulófélben van.

— Az irodalom és a dráma hőseinek családja — de a köztünk élő hősöké is — egyre inkább szaporodik és rétegeződik. Kétféle hősiességgel találkozhatunk: az egyének vérontással kivívott hősiessége mellett észre kell vennünk a mindennapi munka csendes, névtelen hősiességét is. Hogyan keressük meg annak módját, hogy ez az anonim hősiesség is ugyanolyan drámai módon és elsodró erővel jelenjen meg a művészetben, mint a klasszikusan megformált kiemelkedő hőstettek? Van-e reménye a meggyőző, elsodró erővel mejelenített pozitív hősnek az érvényesülésre napjaink gyors életritmusában, az embert naponta érő hatások özönében, az érdekek sokaságában és az egyre szűkebb munkaterületekre összpontosuló szakosítás feltételei mellett, bekerülhet-e a teljes elfoglaltságban élő emberek szívébe és gondolkodásába, s fokozottabb és őszinte figyelem tárgyává válhat? Született-e az utóbbi időben nálunk ilyen pozitív hős? Várhatunk-e rá?

— Kérdésére kérdéssel válaszolnék: pozitív vagy negatív hős volt-e Anna Karenylna, vagy akár Hamlet is? És egyáltalán hősökké váltak-e volna, ha élettörténetüket, problémáikat, gondolat- és érzelemvilágukat nem tüzesítették volna át az őket műveik hőseivé választó alkotó lángelmék? Valószínűleg igen, csakhogy ma már nem tudnánk róluk. Épp olyan visszavonhatatlanul elmúltak volna a korral, amilyen érvénnyel élnek a korunkban és bennünk. Igaz, a társadalmi háttér időközben teljességgel megváltozott, de Hamlet és Anna Karenyina emberi sorsa továbbra is leköti figyelmünket. A társadat mi összefüggéseket történelmileg alárendeltnek értelmezzük, de az emberi lélek valamennyi korszak emberi sorsát tartalmazza. Korunk hőséi más légkörben élnek, problémáikat más szótár szavaival értelmezik, színházi szaknyelven szólva más színpadon és más kellékek között mozognak. Mégsem válhatnak azonban rész-emberekké, mert senkit sem tudnának meggyőzni. Igen, úgy van, ahogy ön mondja; a mindennapok hősiessége mellett még a vérrel pecsételt hősiességnek is helye van-. Csakis a tehetség és a művész alkotó géniuszának függvénye, hogy mind az egyik, mind a másik elsodró erővel hasson ránk és egyformán érintsen bennünket. Az életritmus valóban felgyorsult és azt is állíthatjuk, hogy a tudományos-műszaki forradalom korában az emberi fejlődés útja a szakosodás felé tart. Ez azonban csak részben igazság. Igaz, jobban érvényesülhet az a dolgozó, aki szakértője, szakembere a munkájának, de az igazsághoz tartozik az is, hogy a társadalomnak teljes személyiségekre van szüksége. Ezt szem elől tévesztve a tudománnyal és technikával való visszaélés veszélye, a kultúra diszkontinuitásának és végső soron az emberi lélek felbomlásának veszélye fenyeget. Hiszen az embert mégsem fokozhatjuk le egyfajta feladatkör végrehajtójává, legyen az bármily igényes is. A világban élő ember önmagában is külön világ. Korunkban ezért egyre nagyobb felelősség és feladat hárul a művészetekre, s így lesz ez a jövőben is. A kulturális értékek