Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - HAZAI TÜKÖR - Simor-Ivánj S.: Nyár és síkság és ...

a falu —: a te kiküldetésed ide szólt elsősorban. Violka néni, a legidősebb Vásárhelyi lány anyuval járt tanítóképzőbe valamikor. Őket jöttél el kifaggatni, hogyan vészelték át a frontot. Nos: átvészelték. Violka néni s az egyik húga brigádba járnak. Tartják magukat, bár panaszuk van elég. Hallgatod, amint sorolják, egymást váltva, te, a tizennégy éves kamasz, s hallgatja Lajos is (Vilmos?), noha életében először látja ezeket a nőket. (Férfi nincs a háznál — az öreg Vásárhelyi néni évek óta özvegy, két lánya hajadon, a férjnél levő meg nyilván csak a harcok elől bújt meg itt a gyerekeivel.) De Lajos-Vilmos nem kamasz, ő már vagy három éve kijárta a polgárit, s azóta a községházán dolgozik: ő komoly hivatalnoknak számít, akivel idegenek is el tudnak társalogni. Nem emlékszel, miről folyt a szó, arra sem, beszélgettél-e egyáltalán, vagy csak ültél némán a vendéglátóid meg a kísérőd diskurzusa mellett. Egyvalamire azonban újból és újból visszaröppen az emlékezeted: arra, hogy hazafelé indulva útba ejtettétek a kentészék házát.

Ehrlingerékhez Violka néniéktől néhány telekkel a falu közepe felé kellett befordulni. A furcsa nevű kertész valahonnan Morvaországból származott. Örsre nősült? Vagy még az apja, a nagyapja jött ide? Az ősei alighanem németek voltak, de ő már magyarnak vallotta magát. Érdekes, a feleségéről semmi sem rögződött benned. Ismerted-e vajon? A lányukra viszont kicsi korod óta emlékszel — két-három évvel lehetett idősebb nálad.

Miután Vásárhelyiéktől elbúcsúztatok (vagy még előbb), Lajos (Vilmos?) a tudomá-' sodra hozta, hogy neki az Ehrlinger Zsuzsi az ispilángi polgáriban iskolatársa volt. Jó lenne hát, ha őket is meglátogatnátok.

És ez az emléked összefolyik azzal a másikkal, ott a napsütötte, poros dűlőúton: befordultok az utcáról, valahol a falu vége és a templom között, egy kerítés mentén, a Gelence-parti akácos irányába, s elétek tárulkozik a kert: előbb a vetemények tömött sorai — a borsó, a vajbab, az uborka, a spenót, a tök, a paprika, a paradicsom —, majd, már a kertészlak közvetlen közelében a sok-sok virág — a nárciszok, rózsák, pompás nőszirmok, szegfűk, muskátlik, dáliák, liliomok —, végül a ház Gelence felőli oldalához simulva, a széltében-hosszában messze elnyúló gyümölcsös. És ahogy befordultok a köves utcáról a füves kerti útra, egy lány jön szembe veletek, virágos szoknya meg áttetsző ingujj rajta, a kezében kosár, a fején babos kendő, s amint lépeget, tenyérbe illő melle neki-nekifeszül a vékony vászonnak, s a kihegyesedő rék- lit minden mozdulatnál két kerek barna folt süti keresztül.

Lajos-Vilmos persze visszatérítette Ehrlinger Zsuzsit. Bár nem is kellett nagyon térítgetni, jött az magától. Bent a házban aztán elbeszélgettek vele meg az apjával (vagy a szüleivel? az anyja is ott volt?; és vajon nem csupán a kísérőd társalgott-e ismét, míg te hallgattál?) — hogy miről, az már a múlté, dé az a kép, a kertnek, a kertészlaknak a képe, meg a fűvel benőtt úton lépkedő nagylány, meg a kosár, meg a piros kendő a fehér pöttyökkel, a könnyű, nyári ingen átsejlő barna foltok, dobhártyátokon a gyümölcsösből, a szomszéd kertekből, udvarokból, a Gelence-parti csalitból kiszűrődő neszek, rezzenések, füttyök, turbékolás, kakukkszó, fölöttetek a felhőtlen, kék ég, amelynek a falát ragyogva izzítja a délutáni nap és körös-körül nyugalom és fiatalság és béke — mindez azóta is elvenen él benned, nem zavarja diszharmónia. És három évvel később emlékszel?, Ispilángon az ínternátusnak is használt kastély udvarán, hetedikes vagy nyolcadikos gimnazista fejjel azon tűnődtél, hogy egyszer, ha feleségül veszed Hlatky Györgyit, nektek is lesz ilyen kis házatok egy nagy kert közepén, s ha munkából hazafelé tartasz, Györgyi kosárral a karján, fehér babos piros fejkendőben jön majd eléd a füves kerti úton.