Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - Andrej Antonovics Grecsko: Prága hiv
Andrej Antonovics Grecsko Prágra liív A 4. ukrán front haderői Osztrava és környéke felszabadítása után a harcászati tevékenység megszakítása nélkül nyomban részt vettek a prágai támadó hadműveletben. Ez utóbbi a szovjet hadsereg utolsó hadművelete volt a második világháború európai hadszínterén. Hitler birodalma lényegében már összeomlott. Amikor nyugati szövetségeseink hadai és a Vörös Hadsereg április 25-én elérték az Elbát, Németország és a Wehrrnacht két részre szakadt. Április 30-án Hitler öngyilkosságot követett el, és május 2-án elesett Berlin. A hitleristák azonban még mindig dühödt ellenállást fejtettek ki. A fasiszta hadvezetőségnek csak a szovjet—német fronton és Jugoszláviában több mint 160 hadosztálya volt, s ezek több mint 1,5 millió katonát és tisztet, továbbá mintegy 2500 harckocsit foglaltak magukba. Valamennyi hadseregcsoportjuk közül a „Mitte” elnevezésű volt a legharcképesebb; ez Csehszlovákia nyugati részében folytatta hadműveleteit. Ezért teljességgel helytelen a szovjet seregek prágai támadó hadműveletét csak szimbolikus hadműveletnek minősíteni, amint egyes nyugati hadtörténészek teszik. 1945. május 1-én, tehát abban az időpontban, amikor az 1., a 4. és a 2. ukrán front megkezdte a prágai hadművelet előkészítését, az említett ellenséges hadseregcsoport több mint 900 000 emberrel, mintegy 10 000 ágyúval és aknavetővel, több mint 2200 harckocsival és önjáró ágyúval s körülbelül 1000 repülőgéppel rendelkezett.1 Parancsnoka Ferdinand Schörner tábornagy, a német szárazföldi haderő parancsncka volt. A „Mitte” hadsereg- csoport fő hadereje — a 4. és az 1. harckocsi-hadsereg és a 17. hadsereg — az 1. és a 4. ukrán front seregei ellen harcolt. A mi oldalunkon döntő előny volt a katonák erkölcsös magatartása, továbbá az, hogy az előző harcok során már óriási tapasztalatokra tettünk szert a nagy létszámú ellenséges hadseregcsoportok megsemmisítésében. Ezekben a fasiszta Németország számára tragikus napokban az ellenséges katonákon és tiszteken már meglátszott a telies csüg- gedés, ami Berlin eleste után még határozottabban megnyilvánult. A hadvezetés egyre gyengébben működött, s a katonaság anyagi és műszaki ellátása egyre inkább akadozott. Mire számítottak hát ebben a helyzetben a fasiszta Németország vezető tényezői, mi reményük maradt még? Hitler úgynevezett politikai végakarata értelmében utóda a náci rezsim legbuzgóbb híveinek egyike, Dönitz tengernagy lett. A háború után felfedezett okmányok bizonyítják, hogy a „Német Birodalom” Flensburgban tartózkodó új kormánya — akkor, május elején! — kísérletet tett rá, hogy ha katonailag nem is, de legalább politikailag megmentse a helyzetet. Nagy reményeket fűztek ahhoz, hogy az angol—amerikai és a szovjet haderő közt „elkerülhetetlen” a katonai összeütközés, s hogy ezzel lehetőség nyílik a különbékére Németország és Nagy-Britannia, illetve az Egyesült Államok között. Ezért tartotta a német haderő északon Schleswigat és Dániát, délen Bajorországot, Csehország és Morvaország egy részét. Csehország és Északnyugat-Morvaország területe fontos volt a hadiipari üzemek és a nagy élelmiszerforrások miatt. A Prága térségében levő repülőtereken a német légierő modern lökhajtásos repülőgépekkel felszerelt kö1 Déjiny Veiké vlastenecké války Sovetského svazu 1941—1945 (A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújának története — 1941—1945], 5. köt., Praha, 1966, 282. 1.
