Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - Andrej Antonovics Grecsko: Prága hiv

telékeinek voltak támaszpontjai. Amikor kiderült, hogy a Hitler-ellenes koalíció meg- hasonlására alapozott spekulációk nem váltak be, Dönitz elhatározta, hogy minél többet megkímél a német seregekből, s az angoloknak meg az amerikaiaknak szolgáltatja ki őket. Azt a lehetőséget sem zárták ki, hogy a Wehrmacht maradványait később esetleg felhasználják a Vörös Hadsereg ellen. Ebből az időből való Churchill Montgomeryhoz szóló levele: „Gondosan gyűjtsék össze és raktározzák el a német fegyvereket, hogy könnyebben ki lehessen majd osztani a német katonáknak, akikkel kénytelenek lennénk együttműködni, ha a szovjet előretörés folytatódnék.”2

Kétségtelen, hogy Dönitz kormánya tudott ezekről a szándékokról, s ráadásul Hitler utasításához tartotta magát: „Inkább az amerikaiaknak és angoloknak szolgáltassátok ki Berlint, mintsem beengedjétek az oroszokat.”

Ezért hagyta jóvá az „új” kormány május 2-i rendkívüli ülésén ezt a határozatot: „Minden eszközzel folytatni kell a harcot a keleti fronton ... Kívánatos, hogy az angolszászok ellen megszüntessük a hadműveleteket.”3 E határozat végrehajtására a német véderő főparancsnoksága május 5-én szigorúan titkos utasítást adott ki. Dönitz kormánya a nyugati nagyhatalmak előtt akarta „részletekben” letenni a fegyvert, és ez irányban már el is ért bizonyos eredményeket (május 4-én aláírtak egy okmányt arra vonatkozólag, hogy északon a német seregek javarésze az angolok előtt leteszi a fegyvert). E kormány alapvető politikai orientációjának megnyilvánulása volt az említett utasítás, amely ezt ia magyarázatot tartalmazta: „Ha Északnyugat-Németországban, Dániában és Hollandiában letesszük a fegyvert, azért cselekszünk így, mert nincs többé értelme harcolni a nyugati nagyhatalmak ellen. Keleten azonban folytatódik a harc.”1 A „Mitte” hadseregcsoport vezérkarának kész terve volt arra, hogyan helyezik át a csapatokat fokozatosan nyugatra, hogy ott az amerikaiak kezébe kerüljenek. Csakhogy ezt a tervet nem sikerült valóra váltani.

A hitleristáknak a szovjet seregekkel szemben tovább kifejtett ellenállása, Csehszlovákia középső és nyugati részének német megszállása megfelelt az angol-amerikai uralkodó körök bizonyos politikai spekulációinak és konkrét haditerveinek. Churchill nyíltan írt erről április 30-i levelében Truman amerikai elnöknek: „Úgyszólván nem férhet hozzá kétség, hagy ha a mi seregeink szabadítják fel Prágát és Nyugat-Csehország minél nagyobb területét, teljesen megváltozhat Csehszlovákia háború utáni helyzete, s ez jelentős hatással lehet -a szomszédos országokra is.”5 Churchill azt kívánta, figyelmeztessék erre Eisenhowert.

Amint az eseményekből következik, ez a politikai terv szolgált a további eljárás kiindulópontjául. A nyugat-európai szövetséges haderők főparancsnoka, Eisenhower tábornok, május 4-én levelet küldött a Vörös Hadsereg vezérkari főnökének, A. I. An- tonovnak, s abban közölte, hogy az amerikai csapatok jóval mélyebben, mégpedig a Moldváig és az Elbáig benyomulhatnak Csehszlovákia területére, azaz nemcsak a Karlove Vary—Plzeň—České Budéjovice vonalig, ahogy az előző megegyezés értelmében kijelölték a demarkációs vonalat. Ez a gyakorlatban azt jelentette volna, hogy egész Nyugat-Csehországot s vele együtt Prágát is amerikai csapatok szállják meg. Természetes, hogy a legfőbb hadvezetőség főhadiszállása nem érthetett egyet a megegyezésbe foglalt feltételek ilyen jellegű megszegésével, s ezért Eisenhower tábornoknak másnap küldött válaszában kifejezte azt a kívánságát, hogy ne lépje túl kelet felé az eredetileg meghatározott vonalat, s vegye elejét a csapatok esetleges összekeveredésének, mivel a szovjet parancsnokság végrehajtotta a megfelelő csapatösszevonásokat, s lényegében már megkezdte a hadműveleteket, amelyek célja, hogy a Moldva mindkét partját megtisztítsák az ellenségtől.6

: A katonai és a politikai helyzet a prágai hadművelet előtt az utolsó percben még jobban kiéleződött. Május 5-én 12 órakor Prágában fegyveres felkelés tört ki a német megszállók ellen. A hazafiak hatalmukba kerítették a rádióleadót, és fegyveres felke2 Dally Herald, 1954. nov. 24.

3 Za oszvobozsgyenyije Csehszlovakii (Csehszlovákia felszabadításáért), Moszkva, 1965. 212. 1.

4 W. Lüdde—Neurath: Reglerung Dönitz. Die letzten Tagé des Dritten Reiches (A Dönitz- kormány. A Harmadik Birodalom utolsó napjai), Göttingen, 1953, 137. 1.

5 W. Churchill: The Second World War (A második világháború), VI. köt., 442. 1.

6 Déjiny Veiké vlastenecké války Sovétského svazu (1941—1945), 5. köt., Praha, 19üö. 283. 1.