Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - HAZAI TÜKÖR - Simor-Ivánj S.: Nyár és síkság és ...

sebbé lőtt lábát, te csak arra emlékszel, hogy Haászné többszöri kísérlet után egyetlen szóba próbálta belegyömöszölni a kérdezősködése lényegét, ezt a szót ismételgetve váltig, valahogy így: — P’omb...? P’omb... ? P’omb ...? — és te plombára gondoltál, pedig tudtad, hogy a katonákat az érdekli, van-e a lezuhant gépben bomba, de arra már nem emlékszel, sikerült-e valamit kiszedniük az árnyból, mert akkor már hozták a következőt, aki nem a falu közepén ért földet, mint az első, hanem valahol kijjebb, ez csinos, vagány tag volt és a saját lábán jött be, hosszú, meleg pilótaköpeny a vállán, bámultál, minek neki nyáron a köpeny, de Béla megmagyarázta, hogy tíz kilométeres magasságban téli az idő, hogy a rőthajú szétroncsolt lábán is azért van az az ormótlan csizma, s hogy ezt a csizmát villannyal fűtik, aztán a harmadik ejtőernyőst is megláttátok, de őt nem hozták be a katonák, az autójuk a községháza előtt rákanyarodott vele az ispilángi útra, talán mert ő volt hármuk közül a legnagyobb sarzsi, kapitány volt, ha igaz, s talán mert közben valahogy kitudódott, hogy a gépben nincs bomba, bevetésről hazatérőben volt már, s akkor elindultatok abba az irányba, ahol a falu mögött óriási füstfelhő borította az eget, a határnak Dobogóörs felé eső részébe, Izsálló-major és a Gelence közé, ahol a sík terepen már messziről látszottak a lángok, amint ideges hajlongással lovagolnak a mozdulatlanul heverő üszkökön, s amikor közelebb értetek, elámultatok, hogy mekkora ez a gép, vagyis ami megmaradt belőle, mert nem zúzódott agyon és nem robbant föl, csak ráfeküdt egy kukoricásra és elégett, már ami éghető volt (az alumínium több helyütt alaktalan gubancokká olvadt), s így jól ki lehetett venni a szárnyak fesztávolságát meg a törzs hosszát, s szinte már a roncsok között botladoztatok, amikor a szemetek megakadt rajtuk, noha előre gyaníthattátok, micsoda látványban lesz részetek, hisz Béla is mondta, hogy egy négymotoros bombázó födélzetén tíz vagy tizenegy ember szokott lenni, nem három, s amikor megpillantottátok őket, valahogy mégis olyan valósze- rőtlen volt az egész: a hét kis test mint hét feketére aszott múmia ült a helyén, mereven, katonásan, vigyázz-ülésben, egy irányba tekintve, akárcsak az egyiptomi dombor- művek szerecsenjei, s a gép roppant testéhez képest olyanok voltak, mint a gyerekek

— pötömnyi néger nebulók valamelyik szutykos külvárosi iskola padjaiban, a tanító nénijükre figyelve, vagy ádventista imaórán a hitoktatójuk szavát lesve, aki épp a Megváltó közeli eljöveteléről beszél —, egyiknek-másiknak a nyakában valami éremféle csillogott (talizmán? dögcédula?), de mind meztelenek voltak, csak a szíjak takartak el belőlük egy-egy sávot, a szíjak, amelyekkel biztonság kedvéért az üléshez kötözték magukat, s amelyek, ki tudja?, talán a halálukat okozták; mentek a dűlőúton, jobb kéz felől magatok mögött hagyva a tavaly nyáron lezuhant liberátor helyét (mert már rég csak a helye van meg: a hét kicsi múmiát néhány napon belül koporsókba rakták és eltemették, a gép roncsait meg beszállították a faluba, az egyik üresen maradt zsidó ház udvarába), fölöttetek felhőtlen az ég, a nap ragyog, szanaszét csönd és síkság és béke, a levegő vibrálva száll föl körös-körül, s akkor észreveszed, hogy az ezüstkék égen valami röpül: egy madár. Lassú, tempós szárnycsapásokkal úszik, egyedül a tágas égbolt közepén. Ilyen madarat még nem láttál. Nem gólya. Nem is ragadozó. Nem vitorlázik. Gém? Daru? Emez rég kiveszett ebben az országban, amaz nem a Gelence partján tanyázik. Ámbár a Kis-Duna nincs olyan igen messze, ott megél.

— Túzok — mondja Lajos (vagy Vilmos), és te csak nézel, nézel a messzeségbe tűnő madár után.

Az a távlat!... A mátyusföldi síkság horizontja!...

Aztán Örsre érve, Lajos (vagy Vilmos) tett-vett valamit abban a bizonyos ház-ügyben (kisült, hogy a szóban forgó ház régi ismerősöd: amikor még őrsön laktatok, s te még nem jártál iskolába, amikor anyu egy éven át kórházban volt öcsivel, apu meg az isiászát gyógykezeltette Budán, akkor hónapokig éltetek — Béla és te — abban a kis fészekben ott a falu szélén, közel a malomhoz, az áldott jó Paulinka néni meg fölnőtt leánya, Irmuska társaságában; nem sokkal azután, hogy aput Legéndibe helyezték, Irmuska férjhez ment, és Paulinka nénivel együtt odahagyták a bérelt házat, s oda Őrsöt is meg az ispilángi járást), de csak a jegyzőségen, mert az ügyes-bajos hajlék üresen állt. Legalábbis nektek senki nem nyitott ajitót. A nagykapuval majdnem szemközt, az úttest másik oldalán Vásárhelyiék villája várt rátok — egyszerű kocka, ám a harmincas években, amikor épült, hozzá hasonlóval nemigen dicsekedhetett még