Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - HAZAI TÜKÖR - Simor-Ivánj S.: Nyár és síkság és ...

Simor-lvánj S.

nyár és síkság és...

IRészlet egy hosszabb prózából)

összerakódik benned egy több mint huszonhét éves emlék: mentek a poros dűlőúton Legéndiből Dobogóörs felé Lajossal (Lajossal? — nicsak, a nevére már nem is emlékszel, talán Vilinek hívták, írnok volt a községházán, valami rokonának a házügyében kéredzkedett el egy fél napra aputól, s amikor anyu megtudta, hogy Őrsre készül, megkérte, vigyen magával, hadd látogasd meg az ottani ismerősöket; negyvenöt májusa volt vagy júniusa, az emberek tudni akarták, ki maradt — s ki hogyan maradt — életben), nos hát, mentek a dűlőn, a Gelence mellett, a patak folyásával szembe, arra úgy öt kilométer a két falu közötti távolság, de köves úton csak kerülővel (Hámodnak, vagy még nagyobb félkört leírva: Ispiláng felé) lehet eljutni az egyik községből a másikba (lehetett legalábbis: huszonhét év az huszonhét év, ki tudja, milyen utakat építettek azóta?), persze gyalog mentetek, a községháza egyetlen kerékpárját Jóska bácsi, a fiatalabbik kisbíró használta (Ferenc bá’t, az öregebbet sohase láttad biciklin), a tieteket meg elvitte a háború (igaz, valaki hagyott a helyébe egy darabokra szedett, rozsdás vacakot, de hosszabb időbe telt, míg azt apu — vagy Béla — úgy-ahogy rendbe hozta), maradt tehát a két lábatok meg a napsütötte, poros dűlőút, a nagy csönd, a felhőtlen égbolt meg a síkságról fölrezgő, tikkasztó meleg. Azaz: nem tudod, mit érzett a bőröd, a lélegzetedre sem emlékszel, csak a táj hangulata él benned egy képbe sűrűsödve, s ha manapság ilyen hangulatú tájban, ilyen kép közepette találod magad, a bőröd izzani kezd, s a torkodat hőség fojtogatja. Pedig a nyarat ma is sokkalta jobban szereted a ítélnél. De olykor fölmerül benned a gyanú, hogy már csak ezek miatt a régi emlékek miatt szereted jobban. Mert akkor, több mint huszonhét évvel ezelőtt, aligha éreztél fulladozást, napszúrás sem igen kerülgethetett: a képet, amit azóta is őrzői magadban, nem zavarja diszharmónia. Mentek a dűlőúton Legéndiből Dobogóörs felé, már mélyen benn a határban, magatok mögött hagyva jobb kéz felől a helyet, ahol tavaly nyáron lezuhant és ronccsá égett a liberátor, s ahová aztán kíváncsi csoportokban szállingózott a nép, persze, ti srácok is, akik mindent első kézből akartok tudni, megcsodáltátok a nyugodtan heverő, üszkös panoptikummá kinyílt légierődöt, mert hát odafönt, amikor százával szálltak, ez is milyen pirinyónak tűnt, aztán, ahogy füstölni kezdett, szinte pillanatok alatt nőtt naggyá, olyanná, hogy végül már nem is igen láttátok, mert lépten-nyomon eltakarta valami, amint hatalmas, gomolygó spirálist írt le a falu körül, csak itt-ott bukkanva elő az épületek-fák-kazlak színpadának foghíjas kulisszái közt, kísérteties robaja messze túlharsogta a kilométerekre fölöttetek vonuló gépek moraját, mígnem, mintha elvágták volna, elcsöndesedett minden (később döbbentetek rá, hogy a fönti zümmögést továbbra is hallani), aztán a bögölyösi gyár szirénája lefújta a riadót, s a katonák már hozták az ejtőernyővel kiugrott három amerikai egyikét, azt, amelyiknek egy tátongó seb volt a lába, a vöröshajút, akinek a szeplős arca egészen halavány volt, ahogy ott feküdt a hordágyon a tanácsterem előszobájában (amely egyébként a községi könyvtár szerepét töltötte be), és a katonák közül senki sem tudott angolul, de üzentek Haásznéért, és ő tudott angolul, de a rőthajúval ő is alig boldogult, talán mert tájszólással beszélt az „amy”, vagy mert nem akart hadititkot elárulni, vagy mert fogytán volt az ereje, vagy egyszerűen unta már az egészet, a líberátort, a bevetéseket, az ejtőernyőt meg a merő