Irodalmi Szemle, 1975

1975/4 - HAZAI TÜKÖR - KOMÁROM ÉS VIDÉKE - Simkó Tibor: A szegénysors komáromi festője (Vázlat Nagy Mártonról)

visszatér műtermébe, és két emlékművet is tervez a nagy világégés komáromi áldozatainak: az egyiket a katolikus temetőben állítják föl, a másikat a zsidó menházban.

Közben megnősül. Már-már azt hiszi, révbe ért, elcsitultak az idők viharai, pedig egyéni kálváriája csak ezután kezdődik. El kell hagynia műtermét, szülővárosát, el az annyiszor megfestett, lerajzolt, szívének oly kedves vidéket, művészi eszmélésének, harcainak, sikereinek színhelyét. Áttelepítik Magyarországra. Egy ideig Kőszegen, majd Nagykanizsán él. Két lánya születik; ez némileg megvigasztalja. Nagykanizsán kiállítást is rendeznek a műveiből. De aztán minden igyekezete, hogy a magyarországi művészetben nevet vívjon ki magának, kudarcba fullad. Komárom megyébe költözik — előbb Tatabányán, majd Szőnyben, végül Komáromban helyezkedik el mint rajztanár. Diplomát szerez, elvégzi a Pedagógiai Főiskolát. 1965-ben vonul nyugdíjba. Fölöttesei a megye legjobb rajzszakos művészét látják benne, de a művészet céhbelijei nemigen akarják befogadni.

Nagy Márton életműve tragikus torzóként áll előttünk, mégpedig több szempontból. Először is: mert úgy tűnik, művészetét derékba törték a második világháború utáni változások. Másodszor: mert művészi beérését késleltette nyomora, a munkásokkal, szegényparasztokkal való szolidaritás-vállalása a kulturális javak vagyonos birtoklóival szemben. És harmadszor: mert a történelem viharai ezt a még ki nem teljesedett életművet is alaposan megtépázták, szétszórták. Ám ami megmaradt, abból egy igen érdekes, rokonszenves, elgondolkodtató, gyakran vitára is késztető, de mindenképpen figyelemre méltó életmű rajzolódik ki.

Művészetét dialektika fűti. Nem emlékszem olyan alkotására, amely nyugalmat, beletörődést, megállapodottságot tükrözne. Minden műve él, mozog, dacol, szembehelyezkedik valamivel vagy valakivel. Nyugtalanok ezek a művek, akárcsak az alkotójuk. Mindegyikben van valami feszültség, ellentét két pólus között.

„Kirakat előtt” című vásznán — amely alighanem egyik legjobb képe — a gyermeki igazságszomj, igazság-éhség a társadalmi igazságtalansággal ütközik. A „Kisgazdák" napfénye nyomorúságos parasztszekéren ragyog. A komáromi téli kikötőről festett olajkép nyüzsgő hajóhada a fagyos-ködös környezet ellenére a hajók képviselte államok egymásra-utaltságát, barátságát, tehát a békét szimbolizálja. A „Szapuló asszonyok” esetében a fintorral megjelenített figurák és a velük végeztetett nehéz munka, az általuk fölidézett sanyarú sors között érzem a feszültséget. Az „Adófizetők” című kompozíción a hivatal fénye, melege, védettsége és a pénztár előtt várakozó gondterhes, sötét embercsoport kitaszítottsága adja az ellentétet.

Másutt a gomolygó felhők, meg a zuhogó sugárözön, a legelésző tehenek fénybe- árnyékba bújtatott alakjai („Tehéncsorda”], a színek visszafogottsága és a formák zaklatott vázlatszerűsége („Önarckép-festés”), a természet hívogató csöndje és a közelgő éj riasztó homálya („Alkonyi erdőrészlet”), egy hegedűs átszellemült, szép arca és fura-groteszkké ficamodott ujjai („Melódia”) tanúskodnak erről a kontrasztosan építkező, dialektikus alapállású ábrázolásmódról.

Antimilitarista képei ugyancsak szuggesztívek. A „Háború” centrifugális szerkezete (a kép fogalmi elemeinek nagy része a kompozíció szélén, vagy még azon is túl, a képen kívül helyezkedik el) robbanásra emlékeztet. Egyik akvarelljén, amely egy, a front felé tartó katonai szerelvényt ábrázol, a mozdony füstjéből halálfejek vigyorognak ránk.

„Szombat délután” című olajtemperája a háború alatt eltűnt, csak fénykép maradt róla: gyűrött ruhájú, mezítlábas szegényember a pénzét számolgatja — van-e annyi, hogy néhány féldecire fussa, hogy egy-két órára elfelejthesse napi gondjait?

Komáromi képein is jelentkezik a szociális téma. „Munkát keresők” című festménye a szigeti volt kis hidat ábrázolja, munkanélküliek csoportjával. Egyik „szociális riportképe” a Kossuth téren szónokló Major Istvánról meg az őt hallgató tömegről készült; a háttérben a város tornyai láthatók. Magyarországra való települése előtt lefestette a Temető sort a műteremmel: az utca kegyetlenül sáros és kihalt, mégis van ebben a képben v.alami, ami sokáig visszhangzik bennünk — talán a szeretet, amellyel a Temető sor szülötte a tengernyi sarat megfestette. Az a sár egy kicsit az ő sorsát is példázza: rajta is épp elégszer tapostak végig az életben.