Irodalmi Szemle, 1975

1975/4 - HAZAI TÜKÖR - KOMÁROM ÉS VIDÉKE - Simkó Tibor: A szegénysors komáromi festője (Vázlat Nagy Mártonról)

„Az én utam” című, csaknem egészalakos önarcképe dacos-harcos festővé formálódásáról ad számot, egy másik önportréja expresszionista ízű vallomás: arcára a valós vonásokon túl a lelkében sajgó fájdalmat, keserűséget, öngúnyt is kivetíti.

A Duna nem egy képén szerepel. A folyó természetes környezete és a kikötő mellett a régi hajógyárat is megfestette. Képei tárgyául gyakorta választ állatokat, akár a szabad természetbe állítva őket, akár gazdasági udvarba vagy vásártérre. De a gépek világa sem idegen tőle. „Cséplés” című kompozícióján a ma már sehol sem látható, gőzmasinával végzett munkát örökíti meg. „Illegális nyomdá’’-)a a munkásmozgalomnak állít emléket. A munkásosztály küzdelmeit a jobb, emberibb életért egyébként több képén viszontlátjuk („Sztrájk", „Május elseje”). Sűrűn ismétlődő témája a testi vagy szellemi munka („Halászok", „Műhelyben”, „Hegedűs”, „Csellós”, „Táncos", „Előadáson”), valamint a szegénysors, az ember esettsége, megtiprottsága („Rabok”, „Elnyomottak”, „Katonaláda-palást”, „Harctéren”, „Munka nélkül”, „Fizetés”, „Béresek”). Egyik-másik képe az élet derűsebb oldalára nyit ablakot („Szerelmespár”, „Kecskét őrzők”., „Labdá- zók", „Asztaliteniszezők”). Táj- és városképei a természet és általában környezetünk, a föld, az emberi lakóhelyek szeretetéről, az emberi munka eredményeinek tiszteletben tartásáról árulkodnak („Napraforgók”, különböző, fákat, utcarészleteket ábrázoló akva- rellek stb.).

Jókai-tárgyú művei is vannak. Az író arcmásain kívül különösen „Az aranyember” foglalkoztatta — ehhez az 1925-ös Jókai-centenárium alkalmával egész linósorozatot készített. Amikor a Jókai Egyesület pályázatot hirdetett a város nagy szülöttének a szobrára, mint komáromi, ő is kötelességének tartotta, hogy benevezzen. Mert Nagy Márton nemcsak fest, rajzol, grafikai lapokat készít, hanem hellyel-közzel szobrászkodik is. Egy-két arasznyi, nagyobbrészt fejet ábrázoló plasztikái jó tömörítő képességre vallanak.

Nem csoda, ha ezt a nyughatatlan, dinamikus alkotót már évtizedek óta izgatja a színek hangulatkifejező, emotív erejének, a színdinamikának a kérdése. Az utóbbi időben, rákapcsolva harminc év előtti tanulmányaira, kísérleteire, ismét azt firtatja, milyen indulatokat, lelkiállapotokat tükröz egy-egy szín vagy színkombináció. Az ilyen indíttatású képein gyakran mellőzi a figuratív ábrázolásmódot, absztrakt kompozíciókat hoz létre.

A húszas években — az úgynevezett romantikus korszakában — sötét tónusú, erősen kontúrozott, sejtelmes, meditatív, a szecesszióból és a szimbolizmusból táplálkozó művek jellemzik munkásságát. A harmincas években színei kitisztulnak, több fénnyel dolgozik, s az alakok megformálását — ha használ is kontúrokat — az elnagyoltság, a vázlatszerűség felé sarkítja. Ekkortájt expresszionista torzításokat is alkalmaz, vagy éppen a pillanatnyi élmény impresszionisztikus megragadásának a vágya vezeti. A naiv művészet eszközeitől sem idegenkedik, ha úgy véli, hogy mondanivalóját így könnyebben belophatja a néző leikébe. Mert míg első korszakában még aránylag sok volt a hangulati elem, most mindinkább a művek mondandójára koncentrál. Ez pedig: lázadás — és lázítás —- az adott társadalmi keretek ellen. A képek egységes, sötét tónusának a levetése, a szecessziós-szimbolista formák-hangulatok béklyóiból való kitörés tehát a társadalmi öntudatosodás vetülete a művészeti eszközök síkján. A háború után egy időre mintha elment volna a kedve a kísérletezéstől — realista vagy impresszionisztikus képeket fest, rajzol. Ez, meglehet, rajztanári tevékenységével is összefügg. De később ismét kedve támad új utakra kilépni, ekkor készülnek a színdinamikai kompozíciók.

A gyakori költözködések alkalmával műveinek több mint húsz százaléka elkallódott. Ha ehhez hozzávesszük a háború folyamán elpusztult vagy eltűnt alkotásainak, valamint azoknak a magántulajdonba került képeinek a számát, amelyeknek az eredeti tulajdonosa már vagy nem él, vagy ismeretlen helyre költözött, kitűnik, miért olyan foghíjas most ez az életmű.

Nagy Márton munkássága így, az életmű torzó-volta ellenére is megérdemli a figyelmünket. Méltatói valamikor a csehszlovákiai magyar képzőművészet egyik nagy ígéretét üdvözölték benne, ő pedig olcsó sikerek hajhászása helyett a nehezebben járható utat választotta: önmagával és a társadalommal elégedetlen, mindig újra, jobbra, iga- zabbra törekedve művészetét a szegények fölemelésének az ügyéhez kötötte, s ha a tel-