Irodalmi Szemle, 1975
1975/4 - HAZAI TÜKÖR - KOMÁROM ÉS VIDÉKE - Simkó Tibor: A szegénysors komáromi festője (Vázlat Nagy Mártonról)
Simkó Tibor a szegénysors komáromi festője (Vázlat Nagy Mártonról] A két világháború közötti Komárom pezsgő képzőművészeti életét a fölületes érdeklődő úgy képzelhetné el, mint valami kedélyes asztaltársaságot: adva van egy nagy múltú és patinás kultúrájú kisváros, abban néhány piktor — vagy magát piktornak képzelő dilettáns — összefog, megalapítja a JESZŰ-t, a Jókai Egyesület Szépművészeti Osztályát, és már kész is a kocsi — a kedves, kissé bohém, kissé nyárspolgár kompánia szekere vígan gördül kiállításról kiállításra, az ugyancsak az asztalnál helyet foglaló kritikusok egyre-másra írják az elismerő méltatásokat, hébe-hóba egy-egy ösztöndíj is csöppen, országos visszhang, diadalkapu, fanfárok, aztán egyszercsak pukk!, elfakad a buborék, a társaság szétszéled, vége a jóízű pantynak. Egy másik, ugyancsak fölületes szemlélő, aki olvasott vagy hallott egyet-mást Harmos Károlyról, esetleg maga is járt ia különóráira, azt hihetné, hogy az egész komáromi pezsgés ennek az agilis, élelmes, szervezőkészséggel és üzleti érzékkel egyaránt megáldott festő-rajztanárnak a műve volt, hogy ez a Nyugatot megjárt, fiatalos ambíciókkal teli művészpedagógus a tízes évek elején Komáromba vetődve tevékenysége számára itt afféle „tabula rasá”-t talált, amelyre aztán, az első világháború után kialakult helyzetben, a csehszlovákiai magyarok kisebbségi viszonyai között impozáns munkabírással írta a maga és iskolája dicső történetét. Mind a két elképzelésben van valami igazság. Az a több tucatnyi név, amellyel a komáromi kiállítások méltatásaiban találkozunk, javarészt alighanem valóban baráti, jóismerősi alapon került a kiállítótermek falaira. Maguk a méltatók sem dicsérnek mindenkit egyformán: van olyan dicséret, amelynek elnéző mosolyából kiérezzük, hogy dilettánsnak szól. De a közönség a dilettánsokat jobban kedveli, mint az új utakon járó zseniket. Ez nyilván nem a legelismerőbb bizonyítvány a közönségre nézve. Ám van a dilettantizmusnak, a „vasárnapi festészetnek” egy rokonszenves oldala: közel hozza a művészet varázsát az átlagemberhez. A közönséges halandó, ha találkozik egy „vasárnapi festővel”, fölkiált: — Hiszen ezt én is megpróbálhatom! — És megpróbálja. Ha van hozzá kellő tehetsége, szorgalma, kitartása, még művész is válhat belőle. S ha nincs, hát ő is a dilettánsok táborát gyarapítja. Harmos valóban sokakat tanított meg a művészi látásra. Az is tény, hogy rendkívüli munkabírású ember volt. De Harmos-iskoláról azért nemigen beszélhetünk. Aki jelentősebb művész a keze alól kikerült, annak ő igazán csak az alapokat adta meg; azok viszont, akik mindvégig az ő útmutatásai alapján dolgoztak, nem nevezhetők művésznek. Hogy mindezt miért tartottam szükségesnek itt elmondani? Ment az a művész, akiről a továbbiakban szó lesz, a leghatározottabban tiltakozni szokott, ha őt valaki Harmos- tanítványnak minősíti, s mert ez a művész nem kevesebb határozottsággal ítéli el a JESZO tevékenységében megnyilvánuló dilettantizmust. Nagy Márton visszaemlékezéseiben mindössze nyolc-tíz név bukkan föl újra és újra a több tucat közül: a Harmosén kívül Lenhardt György, Berecz Gyula, a Bazilides-test- vérek, Patay Éva, Rauscher György, Reichentál Ferenc, Ráfael Viktor, Szóbél Géza neve. Nagyjából tehát ők azok, akiket a húszas évek komáromi pezsgéséből művészként elfogad. Persze ez is gazdag névsor egy ilyen kis városban! Csakhogy ez a csoport még az első köztársaság idején szétszéledt, szétesett. Néhány tagja ugyan továbbra is Komáromban maradt, de a művészeti élet megszűnt. A második világháborút követő évek aztán — az egy Harmoson kívül — ezt a néhányat is elsodorták a városból. Nagy Mártont azonban mint a mágnes vonzza Komárom. A Dunántúl nyugati és déli végeit meg
