Irodalmi Szemle, 1975
1975/1 - Fülöp Antal: Tiszta sor
Fülöp Antal tiszta sor Fáért indultam a kamrába. Odakint havazott, s mintha a földből termett volna elém Bokros Pál, az udvarszomszédom. Csak ketten voltunk az udvaron, de a fülemhez hajolt, és suttogva azt mondta: — Állítólag azt beszélik, hogy mi ... átfúrtuk a kamra falát, a kerítéssel együtt, és az aprószénből vagy öt mázsát átcsorgattunk a telepről a kamrába. Most mondja: lehetséges ez?!... — És fürkészőn rám nézett. — Én nem hiszek ebben — feleltem. De mikor otthagytam, haragos lett az arca. Kamrám az udvar hátsó zugában állt, oldalával a széntelep kerítésének támaszkodott, ajtaja éjjel-nappal nyitva, mert korhadt deszkája nem tartotta meg a lakatot. Amint beléptem, és megfogtam a fejsze nyelét, valaki káromkodni kezdett az ölfarakás mögött. A farakáshoz lopakodtam. Öreg Ignác, a fatelep éjjeli őre ült ott gumikabátban, térdén nyitott könyv, kalapja a lábánál hevert a földön. Mintha evangéliumot olvasna, körmét lassan húzta a sorok alatt. Előtte guggolt Bandika, Bokros Pál ötéves fia, tátott szájjal itta a szörnyűséges szitkokat. Mielőtt előléptem, letettem a fejszét, s valami léc után néztem, mert öreg Ignác még mindig szálas legény volt. Ekkor fölpattant. Haja fehér volt, gumikabátja bokáig ért, kezében a megsárgult könyvvel, mint egy hatalmas, tébolyult pap tornyosult Bandika fölé. Azt kiáltotta: — Elég! Tud vagy nem tud az Öreg Ignác olvasni?! Ezt mondd meg, de rögtön! — Még ...! — felelte Bandika. — Mondd meg! Hallani akarom: 'tudok vagy nem tudok olvasni?! — kiáltotta Ignác, s a könyv reszketett a kezében. — Még...! — mondta Bandika. — Előbb hadd hallom én! — Egyszer úgyis összetöröm a csontodat — morogta Ignác, de visszaült a helyére. Körmét az egyik sor alá helyezte, de most egy szegény, magányos öregemberről olvasott, akinek azért nincs senkije, mert egyedül van, és nem azért tiszteli ai egész utca, mert minden karácsonykor maga mellé engedi a kutyát az ágyba, hanem mert esténként, ha kapuja előtt olvassa az újságot, egyedül tőle kérdik meg: „Ignác bátya, mikor támad Amerika?” f — Nem tud olvasni! — kiáltott közbe Bandika. — Nem tud ...! Öreg Ignác elnémult, lilára vált az arca, horpadt ajka meg-megrándult, mintha nem tudná, üssön-e vagy rúgjon. Pillanatonként azt éreztem, hogy elkéstem; nem bírtam előlépni. És ekkor Bandika, mint egy pajzán kis ördög, cipőit a levegőbe rúgva hanyatt dőlt a törmeléken, és még egyszer azt kiáltotta: — Nem itud, hihihi...! — s a hasát fogta nevettében. — Nem és nem tud... — Isten a tanúm, kölyök, egyszer minden csontod összetöröm — morogta sírástól reszkető hangon Ignác, és kisvártatva ismét szörnyűséges trágárságok töltötték meg a kamra áporodott félhomályát. Kimentem, hogy zajt ütve jöjjek vissza. Bokros ekkor indult el arról a helyről, ahol az előbb megállított. Én is mentem tovább, vele szemben, lassan, de hosszúkat lépve, s a kamrától elég messze találkoztunk. — Ha beszélik, hadd beszéljék! — mondtam. — Miattam beszélhetnek, szomszéd. — Csakhogy ők úgy mondják: mi ketten ...! És nem maga egyedül — felelte, s gyanakvón nézett rám meg a kamra felé. Mintha hangfoszlányokat hallottam volna oda- bentröl. Előkaptam a cigarettám, s miközben odatartottam elé, megindultam vissza a konyhák irányába. Cipőm talpával jól megropogtattam a havat, de még beszélni is elkezdtem.
