Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - Navrátil, Jiří: Jeszenyin

— Adósom vagy az érettségivel.

Kék szemén árnyék suhant át, homloka töprengő ráncokba futott.

— Komolyan számít rám?

Bólintottam. i

— Rád mindig. Mit gondoltál? Lehet, hogy most nem megy majd olyan simán, de számítok rád.

Egészen az ajtóig kísért. A lépcsőn megfordultam.

A zubbonyából egy darab papírt vett elő.

— Ml az?

— Repülőjegy.

Meglepődtem. A jegy nincs széttépve, mint ahogy Prágába írta, de nem kérdezősködhettem, hiszen nem tudtam semmiről. Az anyja számára kieszelt változat szánalmassá tette, a valóság azonban — a jegyet szándékosan tette el nekem — sokkal előnyösebb színben tüntette fel őt.

— Együtt lehettem volna vele Amerikában — mondta kissé bánatosan. Nem szívesen vált meg az álmaitól.

Az összegyűrt repülőjegyet, melyet egész idő alatt a zsebében morzsolgatott, pontosan középen kettétépte, és megkönnyebbülve felsóhajtott.

— Maga attól félt, hogy gyenge vagyok — mondta csendesen. \ '

— Féltem.

Most már minden világos. Jeszenyin nem halt meg, mint ahogy az anyja állította. Jeszenyin él.

— Mindennek eljön az ideje. Egyszer majd elmesélem.

— Megírod. Egyhamar nem jutok el ide.

— Elmesélem. Maga megért engem — mondta Jeszenyin, és a széttépett repülőjegyet visszadugta a zsebébe.

Elállt a lélegzetem. Megértem! Hát ez az én adósságom.

— Nem is mondanám.

— Most segítettél ia legtöbbet — tört ki Jeszenyin, s a korai tegezésért a szemével kért bocsánatot.

A vonat elindult.

4

Amikor a határhoz közeledtünk, megint Jirkára tereltem a szót.

— Biztosan hazajön — mondtam határozottan.

Attól a pillanattól, hogy a termini pályaudvaron elbúcsúzott tőlünk, nem beszéltünk róla. Eliška is Jeszenyinre gondolt. Azonnal megértette, hogy róla beszélek.

— Megmondtad neki?

Vállat vontam. Ela ettől nem lett okosabb, és újra megkérdezte, vajon megmond- tam-e Jeszenyinnek.

— Talán...

Eliška ingerült lett:

— Akkor hogyan állíthatod?

Értetlenül nézett rám.

— Majd meglátod. Még ezen a télen találkozunk Jeszenyinnel Prágában.

S mert Ela még mindig ugyanolyan értetlenül nézett rám, közelebb hajoltam hozzá, hogy jobban megmagyarázzam:

— Tudod, a szálak, az eltéphetetlen szálak... — mondtam halkan.

A vonat befutott Breclavba.

Mi már hazaértünk.

Kopasz Csilla fordítása