Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - Navrátil, Jiří: Jeszenyin

Állta a szigorú (tekintetemet. Tudnia kellett, miért voltam ott, de nyilván még egyszer hallani akarta.

— Miattad.

Látszott rajta, hogy nemigen hiszi el.

Közelebb hajoltam hozzá.

— Csakugyan te volnál az, Jeszenyin?

Kellemetlenül érintette a kérdésem, kezével végigsimított a bajuszán, előhúzta zsebéből az útlevelét és szétnyitotta. A fénykép válaszolt.

— Én vagyok az.

Látszott rajta, hogy már nem akar vele vitatkozni, s hogy a kétkedésem bosszantja.

— Most már akár tegeződhetnénk is — javasolta, hogy kiengeszteljen.

— Majd ha leérettségizel — vágtam vissza határozottan. így egyeztünk meg. A szigorúságot az anyjától tanultam el, de nem éltem vele. Szépszerivel többet érek el, véltem.

— Akkor abból semmi sem lesz — dörmögte Jeszenyin csalódottan.

Szavait eleresztettem a fülem mellett.

— Hol van Vérka?

— Miféle Vérka?

A szemembe nézett.

— Jöjjön a peronra. Megfájdul így a nyakam.

Ismét római földön álltam.

— Itt is üldöz a balszerencse — válaszolta arra a Vérkára célozva, s mivel hallgattam, hozzátette: — Mindent elvesztettem.

A seb még friss volt. Jeszenyin nem tudott szembenézni az igazsággal. Nem volt igaza, de ezt még nem tudhatta.

— Jót akartál — mondtam habozás nélkül.

Bizalmatlanul nézett rám, mintha félne a szavaimtól, mintha nem hinné, amit mondok.

— Semmi értelme nem volt — legyintett.

— Nem te rontottad el.

Jeszenyin elmosolyodott.

— Örülök, hogy legalább abban megegyezünk. Azt hittem, haragszik rám.

— Én? Miért?

— Hát ez csak világos. A tegnapi napért meg azént, ami előtte volt.

— Az eredmény a fontos.

— Ezt én mondtam.*

— És még mindig érvényes.

Jeszenyin letörölte a homlokáról az izzadságot.

— Hőség van itt. Nem tesz jót nekem a nap. De már nem fog sokáig aszalni. Ügy kell nekem. Nem érdemiek egyebet.

Ezt így is lehetett értelmezni, meg úgy is, sem így, sem úgy nem hagyhattam annyiban. Lehalkítottam a hangom.

— Te szeretted Vérkát.

Felfortyant.

— Még mindig szeretem.

— Nem értem.

— Semmit sem ért. Semmit sem tud. Nem volt itt! — förmedt rám, és elszomorodott.

— Nem kellek én már senkinek.

Megráztam a fejem.

— Nincs igazad.

A kalauzok már csukták be az ajtókat. Közeledett az indulás perce. Az ablakban megjelent Eliška, integetett.

— Végül is hogy van ez? — háborgott Jeszenyin. Látszott rajta, hogy egyre bizonytalanabb. — Maga most mit gondol rólam?

Örültem, hogy nem kell hazudnom.

— Még mindig a diákom vagy, Jeszenyin — válaszoltam határozottan.

Örült a szavamnak.

— Jólesik hallani — ismerte be.