Irodalmi Szemle, 1975
1975/1 - Navrátil, Jiří: Jeszenyin
ség elé mentek. Eliška szívből kívánta nekem ezt a látványt. Ö sem sajnálta Jeszenyint. Most volt mivel érvelnie. — Ez a jutalmad azért, hogy mindenkiben hiszel. Képzeletemben felbukkantak a prágai május elsejék. Leléptem a járdáról. A tömegből valaki ránk mutatott. — Ezek még csak turisták — hallottam. Ela visszatartott. — Csak nem mész oda hozzá? Az ő dolga. Ez sokkal bonyolultabb. Sem Jeszenyin anyjának, sem a feleségemnek nem adtam igazat. Nem hallgattam Elára. — Jeszenyin a diákom — mondtam élesen, és kézen fogtam Elát. — A diákod! — sziszegte. Besorakoztunk a tüntetők közé. Senki sem tudta pontosan, milyen messze van a szovjet nagykövetség. Nem sokkal előttünk haladt Jeszenyin. — Azt akarom, hogy lásson — magyaráztam Eliškának, és előrefurakodtam. — Szergej! — kiáltottam, amikor közelebbre értünk. Mögöttem élcelődött valaki. — Itt még nincs semmiféle Szergej. Nem hagytam magam. — Jeszenyin! Már majdnem mögötte voltunk. Hátrafordult, s amikor meglátott, elvörösödött. Az anyja jól sejtette, hogy nem borotválkozik, de azért megismertem. A szeme éppolyan kék, mint Prágában. Látszott rajta, hogy megörült, amiért így szólítottam. — Süket vagy? — kérdeztem a lehető legszigorúbban. — Maga is itt van? — dadogta. — Már másodszor kiáltok rád, de te oda se neki. — Nem akartam hinni a fülemnek — mondta Jeszenyin. — Persze gondolhattam volna, hogy nyomban leteremt. Eliška erősen szorította a kezem. Jeszenyint figyelemre sem méltatta, de Jeszenyin örömét ez sem rontotta el. Fő, hogy én itt vagyok. Egymás mellett mentünk. Megint közös úton haladtunk. Tulajdonképpen mindig egy volt az utunk, csak Jeszenyin nem tudta. A mellékutcákban rendőrautók álltak készültségben. Körülöttünk fényképezőgépek kattantak. A transzparensektől és zászlóktól jóformán egy lépésnyire sem lehetett látni. ^ Hátulról ránk kiáltottak. Kilógtunk a sorból. — Fuss előre! — buzdítottam Jeszenyint. Szót fogadott. Mire felénk fordult, mi Eliškával már ismét a járdán álltunk. A transzparens, melyet a feje fölött tartott, kissé megingott. 3 Következő nap, augusztus huszonkettedikén indultunk Riccionéba a Termini pályaudvarról. Amikor a pályaudvar előtt megpillantottam Jeszenyint, megkönnyebbültem. Kissé lehűlt a levegő. Sárga zubbonyt viselt. — Mit törődsz vele — sziszegte a fülembe Eliška, mert már-már letettem a bőröndöket a földre. Prágából Jeszenyin anyja nézett rám szemrehányón. Jeszenyin utánunk eredt. A bőröndöket felraktam a csomagtartóba, és azonnal az ablakhoz nyomultam. Jeszenyin a peronon állt, kék szeme majd átdöfte a vagonunkat. Intettem neki. Szótlanul kezet szorítottunk. — Elutazik? Szigorúan néztem le rá. — Hogy juthatott ilyesmi az eszedbe? — Tegnap ... — Tudod, miért voltam ott tegnap?
