Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - HAZAI TÜKÖR - Vércse Miklós: Adalékok a párkányi Simon-Júda napi vásárok törté netéhez
Vércse Miklós adalékok a párkányi Simon-Júda napi vásárok történetéhez Hazánk területén már a kelták idejében is léteztek termelési, kereskedelmi központok, ún. oppidumok, vagyis vásárhelyek. Ezek némelyikéből fejlődtek ki a későbbi erődítmények, nagyobb falvak és városok. A X. század táján, a kereszténység elterjedése után az ilyen oppidumok általában a templomos településeken keletkeztek. Az ünnepnapok egyúttal „vásár”-napok is voltak. I. Béla magyar király 1063-ban vasárnapról szombatra tétette a piacok és vásárok napját, azzal a céllal, hogy meggátolja a zsidó és mohamedán kersekedők térhódítását. A feudalizmus idején a vásárhelyek a gazdasági élet jelentős tényezői voltak. Az áru túlnyomó része itt cserélt gazdát. Korábban csere útján, később pénzért. Ebből természetesen haszna volt mind a településnek, mind hűbérurának. A haszonból mindenkoron részesedni akart a király is. Ezzel magyarázható, hogy a heti- és országos vásárok engedélyezésének a jogát az uralkodó soha ki nem adta a kezéből. Gyakran előfordult, hogy a vásárhelyeket arról a napról nevezték el, amely napon a hetivásárokat tartották. Ilyen eredetre vezethető vissza például Szombathely, Szerdahely, Tardoskedd, Nagyszombat, Csütörtök (Csallóközcsütörtök) stb. helység neve. Párkány őslakossága a legrégibb időktől fogva járatos lehetett a piacok és vásárok zajos forgatagában. Hiszen a szomszédos Esztergom I. István uralkodásától kezdve egészen a tatárjárásig Magyország fővárosa volt, heti piacai és vásárai messze földön híresek voltak. Jókai Mór a Százszorszépek című elbeszélésében így jellemzi a tatárjárás előtti Esztergom tarka forgatagát: .. Az ezerkétszázas esztendőkben volt egy gyönyörű városa Magyarországnak: Budánál erősebb, Váradnál gazdagabb, Pozsonynál előkelőbb: Esztergom a neve... A keleti kereskedés Görögországon át a Dunán vette végig útját, s legfontosabb telepe volt Esztergom. Télre ide húzódtak a kereskedőhajók, minden nemzet lobogóit ott lehetett látni a sziget közti Dunaszakadékban, a part hosszában álltak a roppant lerakodóhelyek, örökké élénk tömegtől körülvéve. A jövevény akármelyik kapuján lépett be a városnak, jártas kalauzra volt szüksége, hogy el ne tévedjen az utcák tömkelegében, minthogy holmi vidéki emberek, kik elbámultak a sajátszerűen épített házak ablakain, a boltok gazdag kirakatain, a tarkabarka lebernyeges viseleten, németek feszes lábain, olaszok tollas fövegén, a különféle templomokon, gyakran egész nap sem tudtak onnan kiigazodni, kivált ha nem is sejtettek ahhoz a nyelvhez, mely éppen a bekószált utcában otthonos volt: itt belga, amott görög, a másik piacon már olasz, a túlsó negyedben francia; szinte belekábult a feje, aki helyre akart közöttük igazodni...” Zolnay László emlékiratában1 arról olvashatunk, hogy a párkányi oldal jelen volt a tatárjárás előtti vásárokon is. Többek között megemltíi, hogy az esztergomi vásárosok szívesen fogyasztották a hegyfarki2 tüzes borokat. 1- Zolnay László: Emléklap Esztergom második megalapításának hétszázadik évfordulójára, 1957, Budapest. 2 A bélai, muzslal hegyek délkeleti nyúlványát nevezik Hegyfaroknak.
