Irodalmi Szemle, 1975

1975/3 - Grendel Lajos: Mire lehullik a hó

Azt is megfigyeltem, hogy az emberek hangja, de a viselkedésük is mennyire megváltozik a sötétben. Az emberek általában félnek a sötéttől. Egymástól félnek-e? Ha egymástól félnek, úgy ez roppant érthetetlen, hiszen olyan egyformák vagyunk valamennyien. S magunktól ugyan miért nem félünk a sötétben. Hiszen egyformán adagolták belénk a szeretetet és a gonoszságot, s egymáshoz is egyformán vagyunk Jók ás gonoszak. Egyensúlyban vagyunk. És egyensúlyban kellene lennünk a világgal is. Ezért nem értem, miért félnek az emberek egymástól, hiszen félni legfeiljebb a mindenható istentől szabad. De isten nem mutatja meg az ő nagy jóságát, az ő nagy erejét. Hiszen ezt ránk bízta. Az isten közömbös. Valaha közel éreztem magamhoz, éreztem langyos, melengető leheletét a betegágyban, s csökkent izmaimban a láz sanyargatása, s felszáradt leheletétől homlokomon a verejték. S most... most mégis távol van tőlem, egyre távolabb emelkedik a hideg éjszakában, bennem pedig szárba szökken a dac, és gyűlik a harag.

Megrágalmazni mégsem akarom őket, se a férfit, se az asszonyt. Aligha létezik becstelenebb dolog a világon, mint idegeneket megdobálni sárral, és bemocskolni őket más idegenek előtt. Ha lenne valaki hozzátartozóm, akkor persze máshogy állna a dolog. Neki elmondhatnám. De egyik idegen, akár a másik. Keveset tudok róluk. Azt hiszem, egyre kevesebbet tudok a férfiról és az asszonyról, akiknek a gondjaira bízott a sors. Mondhatnám most azt, hogy bezzeg régebben, akkor ismertem őket, kivált a férfit, akár a tenyeremet. De akkor mások voltak hozzám. Vegyünk csak egy gyümölcsfát. Ugyanaz a fa, és mennyire más tavasszal, fehér virágköntösben, nyáron, roskadozó bíbor fürtjeivel, s mennyire más csupaszon, öregen, télben. A múltkor például a levest kavargatva, amelyet az asszony hoz nekem mindennap a városból, valami puha testbe ütközött a kanalam. Hát egy döglött egér! Más a helyemben kikaparta volna az asszony szemét. De én voltam a hibás. Ott felejtettem az edényt a spájzban, és belefulladt a levesbe egy egér. Hát aztán! Ilyenkor ősszel tele van a ház egerekkel. Behúzódnak ide csapatostul a mezőkről, megesik az ilyesmi. Nem, nem lehet az én életem tüzét olyan könnyen kioltani.

Az asszony menetrendszerű pontossággal érkezik minden nap. Fél kettőkor Jön először, aztán öt óra felé másodszor. Ha késik, szinte már hiányzik nekem. Hiszen essünk túl a büntetésen minél előbb. Nem jó az ilyet halasztgatni. A várakozás most nagyon kifáraszt, nem úgy mint régebben, amikor sokat sétáltam még a kertváros impozáns utcáiban. Az utóbbi napokban az asszony állandóan késett. Igaz, nem árultam el neki, hogy a késése engem mennyire kimerít. S mintha kedvetlenebbül is végezte volna a feladatát. Mintha nem látná olyan tisztán a célt, pedig a büntetés csak akkor eredményes, ha célirányos. Az igazi büntetés, az okos büntetés mindig nevel, ha mégoly kérlelhetetlenül hajtjuk is végre.

Szóval bekövetkezett az, amitől én olyan régen félek már. Az asszony elől elkeveredett a cél, s leesett ma az első hó is. Már hajnalban éreztem, hogy erősen lehűlt a szoba, összekoccantak a fogaim, s nem keltem fel csak délben, mert a takaró alatt mégis meleg volt. Egészen apró pelyhekben permetezett kinn a hó, s a falak annyira lehűltek az éjszaka, hogy fél kettőig alig melegedett fel a szoba. Az asszony is sokáig késett, majdnem egy órát. Reménykedni kezdtem, hogy letelt végre a büntetésem, és arra gondoltam, hogy az ő szobájukban bizonyára jó meleg van. Elvégre a férfi idegsebész. Ha meggémberednek az ujjai, nem tud dolgozni. Amikor belépett az asszony, kérlelni kezdtem őt. Gyűlölöm azokat, akik folyton panaszkodnak, siránkoznak, kivált az öregasszonyok Ilyenek mind. De most könyörögtem neki. Mind a kettőnknek kellemetlen volt, azt hiszem, s bánt, hogy kellemetlenséget okoztam az asszonynak, elvégre ő is csak a kötelességét teljesítette. A kötelességét, amelyet az igazságérzete diktált. Én azonban arra gondoltam, hogy úristen, még csak november közepe van, mi lesz januárban, hisz az előszobában a kemény teleken befagy a kinn hagyott víz.

Másodszor már be sem fűtöttem. Beburkolództam mindenféle öreg göncökbe, és bebújtam az ágyba. Az asszony nagyon csalódott volt. Megállt a küszöbön és sírva fakadt. Én ostoba, először azt hittem még, hogy megsajnált engem, és gyorsan megfordultam az ágyban, hogy ne lássam, amint sír. Elnéztem az ablakban a havazást, már éppen csak szállingózott kint a hó. Felszakadoztak a felhők, s ahogy közelgett az este, egyrie zordabb hideg lett. Észre sem vettem, hogy az asszony kiment a szobából. Lehet, hogy aludtam is egy keveset. A férfi meg az asszony korán lefeküdtek ma. Áthallani