Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - Lovicsek Béla: A Garam menti halász
Lovicsek Béla (Nagypeszek, 1922) író. Eredeti foglalkozása tanító. Jelenleg a Hét szerkesztője. Először elbeszélésekkel jelentkezett Haragosok (1957). A csíllagszemű asszony című regénye 1961-ben, a Tűzvirág 1963-ban jelent meg. Több egyfelvonásos darabot és drámát is írt. a Garam menti halász Október volt. Hidegre fordult az idő, de napközben még sütött, sütögetett a napocska. A Garam-parti fákról lassú, lágy pergéssel hulldogált a levél. Csendes méltósággal foly- dogált a folyó ... Az öreg halász emelt. Néhány elsárgult levél feküdt a vízből kiemelkedő háló rácsán. A levél az nem hal, nem bizony, vissza a hálóval! De csendesen! Füle van a halnak, a nyavalyásnak! Ügy kell beleereszteni a hálót vízbe, mint kést a lágy vajba. Csak csendesen, öreg koma, csendesen! A parton fütyülhetsz, dalolhatsz, ordíthatsz is torkod- szakadtából, de a lábad ne dobbantson! Nyugodjon, mint a földbe vert karó! Nyugodt is volt. Mozdulatlanul ült az öreg a meredek partba vájt lépcsőn, mint valami kényelmes karosszékben. Most még szembe tűzött a nap. Nemcsak az égről, a víz tükrözte a sugarait fényesen, könnyeztetőn. Büszkén, dagadó mellel szemlélte művét. A lépcsőt délelőtt készítette — megfelel-e a célnak. A hálőrúd végét átfúrta, vasvesszőt húzott bele, aztán „U” alakúra hajlította. Az ,,U” alakú villát belenyomta a lépcsősor aljába, így lemerevítette a rudat, sem jobbra, sem balra nem mozdulhat a háló. Új kötelet is font, amit a hálőrúd túlsó végére erősített. Most aránylag csekély erővel emelheti ki a hálót a vízből. A vasvesszőből hajlított villán úgy nyílik és csukódik a hálórúd — vagyis emelkedik és ereszkedik — mint az emelődaru karja. Emelt. Elégedettség és nagy lelki nyugalom sugárzott az arcáról: jó szerszámmal öröm a munka! A megfeszülő kötél mintha az ő tulajdon testéből nőtt volna ki. Ügy érezte, hogy háló és ember egytest, egylélek, egymáshoz tartoznak, mint fához a levél, ághoz a gyümölcs. A céljuk is egy: halat fogni minél többet és nagyobbat. Bizony, nagyot, mint egy mosóteknő! Vagy negyven dekás paduc pocskolt a hálóban. A kis hal is hal, a kicsiny is az — szűkült össze az öreg szeme, s közben a hálónyél függőleges helyzetbe emelkedett. A hal tehetetlenül hemperedett a háló szélére. Az öreg fel sem állt. Előregörbülve nyúlt a paduc felé, s a következő pillanatban gyakorlott mozdulattal lódította a háta mögé a partra. Úsztál eleget, egy kicsit repülhetsz is. A parton még járhatod a táncot, míg szusszal bírod. S a hal, mintha megfogadná az öreg tanácsát, ugyancsak csapkodott, zörgette a száradó avart. Elővette a dohányát, papírt csípett a szája sarkába. Dörzsölte, dörzsölte a dohányt durva tenyerén, szórta közüle a papírlyukasztó csutkákat, miközben a vizet szemlélte. Mi van ma? Olyan csendes a Garam, mint a temető. Egyetlen hal sem játssza meg magát. Tán csak nem üdülésre mentek? Vagy nagygyűlést tartanak a túlsó kanyarban? Nagyot szívott a cigarettából, utána mély, tompa köhögés rázta meg a hátát. Átkozott kór fészkel a mellében, nem szabadna cigarettáznia. Hányszor mondta az orvos is, de nem tud lemondani róla. Ötvenöt év alatt nagyon megszokta. Gyerekfővel kezdte. Akkor gyújtott rá először a béresistállóban. A nagyok szemeláttára. Hegyedohányt szívott. Büdöset és erőset. Szédelgett tőle, mint a szederrel jóllakott liba. De tartotta magát: egy ostoros legényen már csak nem foghat ki a füst! Ismét köhögött. Hosszan, fuldoklón. Arcába szaladt a vér, könnybe lábadt a szeme. Ez a nyugdíjasok sorsa? Mind kehes, valahol egy van? Pedig most volna jó erősnek
