Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - Lovicsek Béla: A Garam menti halász
lenni! Mint valamikor. A vékásba állva vette föl a méteres zsákot csupa virtusból az urasági magtárban. És most? öles termetéből jócskán lecsípett az idő, kötélnyi izmait elapasztotta a hatvanhét esztendő. Tőle vagy ötven méternyire váratlanul nagy loccsanás bontotta meg a csendet. No, vége a gyűlésnek! Ez nem is akármilyen legény lehetett. Lehetséges, hogy rövidesen jelentkezik a Garam „királya” is. Itt, ezen a tájon uralkodik. Vele szeretne farkasszemet nézni valamennyi halász, de nem a vízben, hanem kint a parton. Az aztán a munka, amit az végez! Előbb félkarnyi halak röpködnek előle szerteszét, rémülten hasítva a vizet, majd mintha tengeralattjáró emelné a hullámokat, hogy utána zúgva habozzon az örvénylő ár. Tíz perc sem telt el, s a folyó közepén valóban zúgva örvénylett a víz. Féléves borjú esett bele? Malomkerék lapátja csapott nagyot? Vagy nagy sebességgel száguldó motorcsónak kanyarodott el hirtelen? Nem! A Garam „királya” indult útnak, hogy fitogtassa hatalmasságát, hogy rémületet szórjon a vízilakók közé. — Hát csak gyere. Elkészültem. Várlak. Emelt az öreg. Rögtön, az emelés pillanatában észrevette, hogy nagyobbacska hal húzza a háló öblét. Mit tesz a gyakorlat? Pedig alig két éve csinálja. Pontosabban, amióta megkapta a rokkantnyugdíját. Addig soha nem nézett a Garam felé. Csendes bolondnak tartott minden vizet bámuló horgászt és halászt. A tétlensége vitte oda. S ahogy egyszer belekóstolt, azóta nincs nyugta. Még álmában is a halakkal viaskodik. Közben a háló kiemelkedett a vízből. Olyan háromkiló-forma ponty igyekezett kimenekülni belőle, de hasztalan. Mindenhol rácsba ütközött az orra. No lám, hát így vagyunk, te pénztelen legény? Mennénk, menekülnénk? Csakhogy én is itt vagyok ám! Hová mennél? Mit kezdenél a kevés pénzeddel? (A tükörpontyon csak itt-ott van féltenyérnyi ércpénzhez hasonló pikkely). — Ne félj, téged nem repültetlek meg! Megérdemled, hogy kivigyelek a partra — s kapaszkodott az öreg nagy igyekezettel fölfelé a lépcsőkön. — Tátogsz, tátogsz? Ha látnád magad, nem tátognál, hiszen olyan a pofád ilyenkor, mint a kályhacső! — Bele- csusszantotta a fán lógó tarisznyába, azzal visszaóvatoskodott a helyére. A túlsó oldalról váratlanul egy fiatalember rezzentette össze kiáltásával az elmélázó öreget: — Van már sok, papa? — Akad valamicske ... — Maga csak kiüli magát! — Ki... — Mint a jő kotló! — Ügy... — Egyszer csak megfogja a nagy halat! — Miért ne fognám, ha belefekszik a hálómba? — Ne kívánja! A háló nyelét se hagyná meg magának! Erre már nem válaszolt az öreg. Miért ne kívánnám!? Hogy még a háló nyele se maradna meg!? S valami konok eltökéltség ékelődött arcának ráncai közé, összébb rántódott nagy, bozontos szemöldöke. Közben teljesen besötétedett. Ezt szereti az öreg. Ezt a csendes sötétséget, amikor előtte nagyon halkan beszélget az alacsony vízállású folyó, fölötte meg ragyognak a csillagok. Bár kedvezőbb a borult égbolt. Ilyenkor éli csak igazán a maga világát! Felidézi a múltat — van mit idézgetni. S a jövőt is tervezgeti egy kicsit. Az öregembernek is lehetnek tervei. Mert például, ha megfogná azt a nagy halat, három-négyszáz koronát is kaphatna érte. A múltkoriban küldött neki a fia a városból hatszáz koronát, hogy vegyen magának télikabátot. A mérnök fia! Hogy valamiféle vegyészmérnök. Ki tudja, hány fajta van belőlük? Minek a télikabát, nem akar ő divatozni. Jó neki a kopott is, neki már nem számít, hogy ünnep, nem ünnep. Templomba se jár. Mikor is volt utoljára? Hát persze. Amikor összeházasodott szegény, megboldogult feleségével. Régen volt. Negyvenöt esztendeje. Hogy magára hagyta? Ki tehet róla? Bizony, annak is már három éve. Hogy szalad az idő?!... Szóval, ha megfogná azt a nagy halat, kipótolná a nyugdíjból, összecsapná az ezerkétszáz koronát, és karácsonyra megvenné azt a csuda masinát az
